| Mióta tél van – kegyetlen kisasszony, – |
| ha gondolok rád: olyan, mint a mák, |
| e gondolat, egy mákonyittas párna, |
| mely sülyedt, süppedt, illatos, fonák. |
| Mely bús vonalba gombolyítja össze |
| fejem s a rajzot, amely rajta ül; |
| s amelyen mákvirágszirom a bársony |
| és tikkadt nyári szellő rajt a tüll. |
|
| Ha gondolom: ma már enyém lehetnél – |
| szemembe apró gyíkok fekszenek |
| s egy ismeretlen ópiumvilágból |
| felém zúdulnak zöld álomszerek. |
| Ha gondolom: tán épp ez éjji percben |
| elért volna egy néma lüktetés – |
| mint mákszemek a forró nyári földön: |
| úgy perg a vérem, e késő vetés. |
|
| S én gondolom. És horpadt homlokommal |
| s agyammal összerázom a neved. |
| Így rázza fel a leglázasabb órán |
| a mérges orvosságot a beteg. |
| Fogam közé veszem sziszegve, szólván: |
| fanyar hatalmad egy egész világ! |
| De bódulatos rossz halálra küldöd, |
| ki mélyen néz beléd. Akár a mák. |
|
|
