| Rímmel mértékelő, nyugvástalan szemem |
| a resvedt levegőben ijedten lógatom. |
| Mércéjük így lógatják poros kőmüvesek, |
| unottan, ha a rossz fal meging egy oldalon. |
|
| A régi víz, mi bent él s miben örök igazság |
| egy kicsi kerek hólyag a zöld üveg alatt, |
| majd balra tart, majd jobbra, mint kis kalózdereglye |
| s nem leli egyensúlyát, e vidor madarat. |
|
| Ó, bús ferde falak, ó, düledező bástyák, |
| miken szemem levásott s ti hajló asszonyok: |
| szögek, körök és élek világomat kiásták, |
| a tégla olcsó vályog s az asszony, az konok. |
|
| Ne legyen már szememnek a test se buja játék, |
| ne legyen több, mint egy szál pipacs vagy nőszirom. |
| Ne legyek én se hűs szem, mely visszalát a multból, |
| csak lágy agyagtalajra ragadt bús őszi rom. |
|
| E mái nappal gyászos kabátom is bezárom |
| s eljegyzem a halállal még mozgó tetemem. |
| Szívem se fáj már érte, szemem, az se siratja. |
| Magasan élek s már csak a levegőt szeretem. |
|
|
