| Egy nyárutói éj lehelt ki engem |
| e szép világba forrón, boldogan. |
| Oly éhes voltam, mint áradt folyam, |
| s tiszta, miként harmat a gabnarenden. |
|
| Apró kezemben láthatatlan gyeplők, |
| miken távol csikók kedve forog. |
| Még teli fül és kristályos torok, |
| de bús szemek: ősidőktől vezeklők. |
|
| Ma temetőm a nyárutói éj, |
| az éhségem egy virágos fekély; |
| a sok gyeplőt csikóim elkuszálták. |
|
| Magam gúnyolva szövöm éltem szálát. |
| S vagyok: mint vén cirkuszbohócnak mellén |
| egy nyárba rívó kopott szines mellény. |
|
|
