| Egy őszi nap setéten hullt az eső, |
| szomorúan Gullivert olvasám. |
| Az ágyamon hevertem dideregve, |
| kezem ott pihent az ágy zord vasán. |
| Kis törpék jöttek – így volt ez megírva – |
| és Gullivert megkötözték nagyon. |
| De Gulliver mosolygott nagy-vidáman |
| és szólott halkan: nem bánom, hagyom. |
|
| A címlapot nagy szemekkel csodáltam. |
| Ó, őszi eső s első bánatom. |
| Az óriásnak teste gúzsba kötve, |
| akár egy kínos, zord halálpadon. |
| És elgondoltam: ha e roppant ember |
| most hirtelen egy vidámat kacag – |
| ezer kis törpe hogy menekül innen |
| s ezer fonál egyszerre hogy szakad!… |
|
| S az őszi eső hullt, jaj, oly setéten |
| s jaj, oly hideg volt ágyam és szobám. |
| És hirtelen az egyik szögletmélyen |
| megállt Gulliver, szótlan, marconán. |
| Domború mellén feszültek a rongyok, |
| acélos ökle dühben reszketett. |
| A törpék: riadt, csipetnyi porontyok; |
| ha rágondolok, ma is reszketek. |
|
| Glédába álltak, szolgálatra készen |
| és figyelték a nyugodt óriást, |
| ki, ha akarja, csak a félkezével |
| okozhatott vón tengernyi sirást. |
| De nem! vigyázva felemelte őket |
| és hatalmas zsebébe rakta mind. |
| Azután szépen lefeküdt alunni |
| s feledni mindent: szenvedést s a kínt. |
|
| Gyerekszivem, szegény gyerekszivem, te, |
| az ágy vasán be meg is szenvedél. |
| A bölcsődön, penészes éccakákon |
| ott ringott már a sötét szemfedél. |
| S míg más gyerekek fontak gyermekláncot, |
| az én szivem már ráncra kapott ráncot. |
| Lanyhán libegtem, mint rossz gázvilág |
| s csak egy virágom volt: a gyászvirág. |
|
| Gulliver: én ma is kötözve fekszem |
| és apró törpék futnak körülem. |
| De én ma még nem ütök, nem verekszem, |
| mert sebektől nehéz az én szivem. |
| De szálljon el a fázó gyermekekhez |
| egy nehéz emlék s forró gondolat: |
| hogy mind-mind óriásoknak születtek, |
| csak elaludtak gondfelhők alatt. |
|
|
