|
1
| Az alkóv még homályos. A szekrény fölött |
| egy Holbein-metszeten egy váll, egy nyak |
| kevélykedően kiviláglanak. |
|
| A kerek asztalon a fölborzolt cilinder, |
| fehér nyakkendő, meg egy bús kabát – |
| így mentem tegnap a körúton át |
|
| egy büszketestű, telt fekete nővel, |
| ki csattos cipőt hord és nagy selyemköpenyt |
| s már százezret csókolt. De engem nem ölelt. |
|
| Sűrű homályban áll a nagy diófaágy. |
| Ó, mily bánatosak e setét reggelek! |
| és setét este lesz, mikorra felkelek. |
|
| És kérdezem majd: mit jelent e nap? |
| És felelem: így lettem harmincéves… |
| És hív egy fekete selyemköpeny: |
| a fekete selyemköpenyű nő, az édes. |
|
|
2
| Megszoktam már e kósza éccakázást, |
| az imbolygó sétát a köruton. |
| Tudom, hogy semmi, semmi jót se hozhat, |
| de vinni: elvisz engemet, tudom. |
|
| Lefekhetnék én is rendes időben, |
| topogjon más az éjji útakon! |
| A reggeli szél engem is ölelne |
| és csünghetnék az életkutakon. |
|
| De ki tudja a hónaposszobának |
| halálzenéjét tűrni egyedül? |
| Mikor a kínos egyedülvalóság |
| esője dül rám, dül, csak egyre dül. |
|
| Ki tudja romlott harminc ifjú évét |
| meg nem siratni minden éjjelen? |
| S ki tudja ám elhinni azt magának, |
| hogy oktalan a síri félelem! |
|
| … Aludni kell. Aludni meleg áldás! |
| De – béke kell hozzá és nyugalom. |
| – A hónaposszobában kongva kattog |
| a gondot őrlő taposómalom. |
|
|
|
