| Ó, hagyjatok magamra a halottal, |
| ki én voltam és ki örökre elment. |
| Engedjétek, hogy megsirassam őt, |
| az elköltözött kedves ismeretlent. |
| Csak én tudom, hogy mily szomorú volt, |
| mennyit könyörgött s mily szelíd szavakkal. |
| Most ott ragyog feje fölött a hold, |
| amelynek olyan búsan udvarolt. |
|
| Ti nem tudjátok, hogy ki volt s mi volt ő, |
| és mikről álmodott és mire gondolt. |
| Ti nem láttátok elsuhanni őt |
| gyászos kabátban, mit szorosra gombolt. |
| Nem hallottátok hangját meg soha, |
| némán beszélt és túlvilágiakkal. |
| Most nyugalmas és jó az ő sora. |
| Nem űzi már a vágyak ostora. |
|
| Már nem akar a tornyon lenni zászló, |
| se dühös szél, mely lobogót leszaggat. |
| Belátta már, hogy gyenge ő nagyon |
| repülni ott, ahol mások szaladnak. |
| A szél leverte – nem panaszkodott. |
| És jött a villám, kigyullad az égbolt, |
| szive megégett – nem panaszkodott, |
| és eldobta ő a vándorbotot. |
|
| Én a vállamra kaptam éji órán: |
| oly könnyű volt és két karja lelógott. |
| És lábujjhegyen elcipeltem őt, |
| a tönkrement urat, a vézna grófot. |
| Ó, hagyjatok most magamra vele! |
| Szegény, mindenre vágyott s mit se ért el. |
| Szomjas szája jajokkal volt tele. |
| Úgy sajnálom, hogy meghalok bele. |
|
|
