| Nincs sarkantyúm, hogy rughatnám szügyön |
| a csontoslábú táltost: az időt. |
|
| Nincs sisakom, el nem takarhatom |
| a fejemet, mely bús felhőkbe nőtt. |
|
| És kardom sincs, hogy pengéjét szivem |
| mélyébe szúrjam, ha vesztes leszek. |
|
| Csak egy rózsa volt a szívem fölött |
| s hideg kezeddel azt is leveszed. |
|
| Harcolnom érted így hát nem lehet! |
| Légyen hát béke mivélünk, szivem. |
|
| A béke aranytűje mélyre fut: |
| szívem, nevetve találtál sziven! |
|
|
