| A város fái közt merengve járok: |
| szelíd, leromlott, árva sarjadék. |
| Az életet hideg szemekkel nézem; |
| lesorvadt már a vágyam karja rég. |
| | Atyám, ne légy kiváncsi a fiadra, |
| | mert mérges férgek rágnak dúlt agyán… |
| | Nem vesztem el, csak nem vagyok sehol sem. – |
|
| Mi lettem én?… e kérdés feleletlen! |
| Nem lettem én sem koldús, sem nagy úr. |
| Se szárny, amely az égre rajzolódik, |
| sem erő, mely a föld méhibe fúr. |
| | Nem lettem én se szürkébb, sem színesebb, |
| | mint ama por, mely lassan száll reám… |
| | Nem hoztam szégyent rád, se dicsőséget – |
|
| Neved helyett ha újat is kerestem: |
| nem tudja sem király, sem kisbiró. |
| Se fönt, se lent nem számít már manapság |
| egy borús arcú magyar versiró. |
| | Ajtóm előtt nem vár a hetyke hintó, |
| | nincs márványlépcsős úri palotám… |
| | Nem is kivánok semmit, amim nincsen – |
|
| Legfeljebb az, hogy nincs mellettem asszony! |
| Két szende szem: szívemnek oltalom! |
| Hogy nem lehetett életemnek szomját |
| a szerelem üdvével oltanom. |
| | Hogy nincs kar, mely enyémbe kulcsolódik |
| | a késő napok hűvös alkonyán… |
| | S hogy nincs fiam… Bár néked se lett volna – |
|
|
