| A nap már lefelé gurul az égi lankán, |
| levágta napjaimról, vörös hóhér, az est. |
| Árnyékok vad seregje bujkál a bokrok alján, |
| szívem: kínok malomja, a hajnalt már ne lesd! |
|
| Nem leszek én már senki, ha peckes is a léptem, |
| kimérem már előre s tudom, hogy merre visz. |
| Nem festi arcom színét a szent bizonytalanság, |
| a vérem lassan koppan, mint ereszről a víz. |
|
| Csak még, ha téged látlak: szenvedő barna asszony, |
| csak még, ha bundád szélét érinti két kezem: |
| olyankor visszaugrom a régi fénykörökbe |
| s az életem vonalját pirossal élezem. |
|
| Csak még, ha téged látlak s a csillagot szemedben, |
| mely, mint a bíztató jel a messzi tengeren: |
| vezet a kikötőbe, keblednek szigetére, |
| hol szomjam drágamézű, szent gyümölcse terem. |
|
| Csak még, ha téged látlak, a vágyad bús szemérmét |
| és tétovázó ajkad, ahol nevem lakik: |
| olyankor leborulnék anyád s apád elébe, |
| hogy vérüknek egy cseppje felszállt az agyamig. |
|
| Csak még, ha téged látlak… Mert én már befejeztem, |
| magamra nézni én már nagyon is lent vagyok! |
| Levittek engem mélyre az ördögök a földön |
| s az égbe nem bocsátnak be még az angyalok. |
|
| Féléletű poéta vagyok, mankó a lantom, |
| amelyen ájult csöndben a lelkem tántorog… |
| …Csak még, ha téged látlak s leülhetek temelléd, |
| mint orgonájuk mellé a buzgó kántorok! |
|
|
