| Mint tengerhabbal szegett lapdarózsa, |
| mely ringva reng a partnak fövenyén: |
| itt kacérkodsz a költő zord faláról; |
| ó, mért vagy puszta rajz? s nem az enyém! |
| Az arcodon szemérmes dús mosoly van |
| és méla árny a kéj kies helyén… |
| | Lámpám kigyúl és minden este nézlek |
| | tág szemével a vérbeborult észnek. |
|
| Néhány vonás a szent művészirónnal, |
| pár karcolás, néhány völgy, hűs halom. |
| Alatta, mintegy ravatalra dőlve, |
| borzas fejem az íróasztalon. |
| És elvesztem a tért és az időket |
| és elnémult a gyatra percmalom… |
| | Míg béna kézzel lent, a képnek alján |
| | tapogatok a lábnak kéjvonalján. |
|
| Itt kis cipőcske volna, szép, kivágott, |
| kecses kis orr, everlasztin-betét. |
| Megbolondítná a bolond világot |
| és vért kavarna, úgy, mint a tiéd. |
| Opálbokák fölött selyemszegéllyel – |
| az orkeszterből szállna egy minét… |
| | … De meztelen, mint angyalok az égben, |
| | vagy kis virág a széles mindenségben. |
|
| Feljebb harisnya simulna a bőrhöz, |
| selyempókháló, könnyű, mint a hab. |
| Mint a tiéd, a vér illatszerével |
| locsolva enyhén; s vérnél pirosabb |
| ottfent a térdnek gömbölyű oválján |
| az atlaszkötő: műremek-darab… |
| | Min szép kezed pirulva igazítgat… |
| | … De meztelen… Fantáziát nem szíthat… |
|
| Be ártatlan a két tejfényű oszlop: |
| a két comb, a test alsó kapuja! |
| Fehér selyemből lenne rajta holmi, |
| melyen átfénylik a bőr, a buja. |
| S köröskörül a csipke, patyolatszín, |
| mint nyári kertben álmodó tuja… |
| | … De meztelen… Szemembe vág a fénye, |
| | nem száll belőle titkok hő reménye. |
|
| A testnek áldott, misztikus középje; |
| Rodin-delejjel meglehelt csipők! |
| Az ég felé igéretet lövellve, |
| – röhögne rá a tudatlan-ripők. – |
| Mit tudnak ők az isteni csípőkről, |
| a szent bölcsőkről vajj mit tudnak ők!… |
| | Forró, lengő selymekbe öltöztetném – |
| | … de meztelen… Nem bódítja az elmém. |
|
| S a váll s a nyak s a mell két vajszigetje, |
| közöttük lágyan árnyalt völgyes út, |
| amely cikkázva omlik le szelíden |
| s a tekintettel le a mélybe fut… |
| Ó, hol a széles lenszövet, a vászon, |
| mely eltakarva, megmutatni tud!… |
| | … Mert meztelen, mint csillagok seregje, |
| | vagy tengeren a felborult dereglye. |
|
| … De most: ez arc… a hajnak mámorában!… |
| Ez a tiéd!… Előlem takarod!… |
| Elémrajzolt a művésznek irónja |
| s hogy így megláttalak: nem akarod… |
| És szégyenedben felhúzod a vállad |
| s magasba rántod karcsú két karod… |
| | Ó, nem kell semmi, csak az arcod lássam! |
| | A többit majd megálmodom csodásan… |
|
|
