| Emlékszel még a régi szép időkre, |
| midőn miénk volt minden, ami szép! |
| A lázas, lomha pesti alkonyokra, |
| amikben égtünk: szíves, furcsa nép! |
| Midőn a csillag nékünk villogott még, |
| és egy kis színpad volt az életünk… |
| S felolvadván az esti diadalban, |
| a lelkünk sírt egy kurta, furcsa dalban… |
|
| Új boldogságot, új szívet reméltünk: |
| egy-egy Kolumbusz a nagy tengeren. |
| Nem nyúltunk olcsó, idegen virághoz, |
| csak ahhoz, mely önszívünkben terem. |
| Megbújtunk a kávéház szögletében |
| s álmodtunk, mint az ópiumszivók… |
| S ha este lett, a függöny elé estünk |
| s új szavakat s új formákat kerestünk . . |
|
| Ó, látom még fejed körül a fürtöt, |
| a selymeset, a furcsán gördülőt. |
| Egy meghajlásod… ajkad egy mosollyát, |
| az ihlett percet, a tovatünőt… |
| S a nőket is, kik árva életünkben |
| a legdrágább emlékek még ma is… |
| S úgy fáj az idők rombolását látnom, |
| ó, drágaszívű művészem, barátom!… |
|
|
