| És jönnek az évek… és mennek az évek, |
| a szív belefárad, a szem beleréved: |
| a partot keresve, a partot. |
|
| Hol láncra kötözve a megkopott csónak |
| a földre borulva örülni a jónak, |
| mert Isten: kezedbe te tartod. |
|
| Csak menni a szélbe és menni a napba |
| és kezdeni ebbe és kezdeni abba |
| és mindent, ó mindent megunni… |
|
| S ha este van s messzire zúg el a csend, |
| gondolni a nőre, ki messzire ment – |
| S nem tudni az éjben alunni. |
|
| Akarni a jót és a rosszba botolni, |
| szabad szelek szárnyán mint rab robotolni, |
| a fények elől ki-kitérni; |
|
| és jön, jön az év és múlik az év |
| és tűnik az élet és múlik a hév |
| és nem lehet semmit elérni. |
|
| Papírra borulva a kín szövetén |
| majd későn, az aggkornak eljövetén, |
| majd akkor, magamba, setéten, |
|
| hogy foglak keresni, te perc, te tünő! |
| És téged, te angyali termetü nő! |
| S a szellőt a távoli réten… |
|
| S meglelni majd nem lehet semmit se már. |
| Csak nézni, hogy fölfele száll a madár. |
| S megnyitja az útam az égig; |
|
| lehúnyni a két szemem hangtalanul, |
| s mint jöttem, elmenni oly rangtalanul |
| a csillagok útjain végig… |
|
|
