És jönnek az évek… és mennek az évek, |
a szív belefárad, a szem beleréved: |
a partot keresve, a partot. |
|
Hol láncra kötözve a megkopott csónak |
a földre borulva örülni a jónak, |
mert Isten: kezedbe te tartod. |
|
Csak menni a szélbe és menni a napba |
és kezdeni ebbe és kezdeni abba |
és mindent, ó mindent megunni… |
|
S ha este van s messzire zúg el a csend, |
gondolni a nőre, ki messzire ment – |
S nem tudni az éjben alunni. |
|
Akarni a jót és a rosszba botolni, |
szabad szelek szárnyán mint rab robotolni, |
a fények elől ki-kitérni; |
|
és jön, jön az év és múlik az év |
és tűnik az élet és múlik a hév |
és nem lehet semmit elérni. |
|
Papírra borulva a kín szövetén |
majd későn, az aggkornak eljövetén, |
majd akkor, magamba, setéten, |
|
hogy foglak keresni, te perc, te tünő! |
És téged, te angyali termetü nő! |
S a szellőt a távoli réten… |
|
S meglelni majd nem lehet semmit se már. |
Csak nézni, hogy fölfele száll a madár. |
S megnyitja az útam az égig; |
|
lehúnyni a két szemem hangtalanul, |
s mint jöttem, elmenni oly rangtalanul |
a csillagok útjain végig… |
|
|