| Ki látta már a pesti hintót, |
| és benn a hölgyet, a kacsintót |
| Mint fáradt szívet, mit befonnak |
| panaszokból szőtt pókhálónak |
|
| Felé nem nézned lehetetlen; |
| a szíved, ez a tehetetlen |
| úgy megsajnálja őt, szegényt: |
| a pesti hintót s pesti hölgyet, |
| amint szelik az esti völgyet, |
| szívet keresve s új regényt… |
|
| És az eszedbe jutnak mások: |
| a Bois de Boulogne füvén; |
| s – amely szívedet búba fojtja – |
| a pétervári csengős trojka |
| s lámpájában a könnyü fény… |
|
| Uccasarkon állva riadtan, |
| agyonhajszoltan, kiapadtan, |
| mint országúton régi kút – |
| ó, hintók, hölgyek: vége, vége! |
| Mindnyájunk édes szép regénye |
|
|
