| E szigeten, ahol kiköt naponta |
| a halál, ez a szörnyű evezős, |
| s hol naponta új fekete kalitkán |
| bagoly huhog, akár egy eszelős: |
| | itt voltál te is, rózsaszín szerencse, |
| | életbe vágott kar a vészen át… |
| | Az élők mások – és mások a holtak – |
|
| Itt voltál te is, ahogy itt vagyunk mi. |
| Ég tudja, meddig… Ittas lett a sors! |
| A hullák helyét hetykén megcsapolta |
| és most repülve száll… a szárnya gyors… |
| | Talán még annyi időnk se maradhat, |
| | hogy fájdalmunk kikönnyezze magát… |
| | De addig is, amíg nyomodba érünk: |
|
| Ó, rettenet, ha elém rajzolódik |
| a szörnyű perc, mely agyamba cikáz: |
| amikor gyönge asszonyi szivedbe |
| beléje mart a gyilkos kór, a láz… |
| | Mikor a keskeny üvegcső higanyja, |
| | mint vészjel, rohant negyven fokon át… |
| | S nem foghattuk meg jó kezed, barátnőnk, |
|
| …Hogy elmentél, nem gyász csupán szivünknek, |
| ó, ez nem ő, az ismerős halál! |
| Úgy szálltál el szemünk előtt, barátnőnk, |
| mint a galamb tűzvész lángjainál. |
| | Megpörkölődött szelíd, szép fehérség, |
| | eltorzult báj, mely elrejti magát… |
| | Lebegj, lebegj a kínterhes titokban: |
|
|
