Az alkonyat már ballag fenn a havas háztetőn, |
a bús hideg a csontba fú szivet remegtetőn. |
Alig hat óra; bámulom a fagyott ablakon |
a téli tájnak borúját, amerre én lakom – |
|
Az egyik háznak tetején a dróton csüng a hó: |
ki tudja, milyen hír repül át rajta, rossz-e? jó? |
Egy másik házon lobogó, piros, zöld és fehér, |
lobog, lobog s e lobogás ma már nem messze ér – |
|
Amott, a rozzant ablakok mögött kis mécsvilág, |
a kapualjban reszketőn vihognak bús rimák. |
Köztük egy lappangó alak: osonva jár a kór, |
és rettenetes mérgiből szegény szivekbe szór – |
|
Micsoda év!… Micsoda tél!… Mely rémes pusztulás! |
Reszketve él a gőgös úr, pór s a pap, a csuhás! |
A gennyet köpködő halál ma itt és holnap ott |
ereszt el undok mély vizén sok árva csolnakot – |
|
Csukott kocsikban utazik és autón és vizen, |
csontos, behorpadt vállain mindenkit elviszen? |
Lagunák, hidak és folyók, faluk és városok |
mind az ő undok, rémes munkájátul sárosok – |
|
… Feléd tekintni sem merek, egyetlen, drága nő! |
Szivemben érted forró láz fogan, oly rekkenő! |
Mi lenne, ha egy reggelen – egyetlen angyalom – |
te sem lehetnél már egyéb: halott és gyatra lom… |
|
Az ujjaidnak rózsaszín hegyében mind a vér |
megállna és a körmeid, mint rózsafán a dér… |
és édes szádon kétfelől hideg szaladna át |
s fekete felhő nyomná le keblednek vánkosát – |
|
A térd, amelynek bársonyán a boldog út szaladt, |
kihűlne ott az illatos selyemszalag alatt. |
S megszűnne minden, minden ott a vállfűződ felett |
és pondrók szívnák véredet az ajkaim helyett… |
|
Hozzád sietnék most. Oly szörnyű rémület e perc. |
De – oly szegény vagy, félsz, talán még rámnézni se mersz. |
Még meghalni se vón erőd együtt velem, talán! |
Sem inni velem áldomást az élet asztalán – |
|
Hogy így két ember kétfelé sóhajtson alkonyon: |
mily átkozottul szörnyű kín, egyetlen angyalom! |
Hogy le sem írhatom neved, mert másé az a név! |
És napok múlnak s nem hoz minket össze már az év… |
|
Ne félj, veled, veled vagyok, nincs köztünk semmisem! |
Csupán a tiltó végzet s a halál, én kedvesem! |
A perc, ha múl; a nap, ha tűn; az éj, ha rámborul: |
mindég utánad ballagok, örökös vándorul – |
|
A nagy járvány idején, 1918
|