| Az alkonyat már ballag fenn a havas háztetőn, |
| a bús hideg a csontba fú szivet remegtetőn. |
| Alig hat óra; bámulom a fagyott ablakon |
| a téli tájnak borúját, amerre én lakom – |
|
| Az egyik háznak tetején a dróton csüng a hó: |
| ki tudja, milyen hír repül át rajta, rossz-e? jó? |
| Egy másik házon lobogó, piros, zöld és fehér, |
| lobog, lobog s e lobogás ma már nem messze ér – |
|
| Amott, a rozzant ablakok mögött kis mécsvilág, |
| a kapualjban reszketőn vihognak bús rimák. |
| Köztük egy lappangó alak: osonva jár a kór, |
| és rettenetes mérgiből szegény szivekbe szór – |
|
| Micsoda év!… Micsoda tél!… Mely rémes pusztulás! |
| Reszketve él a gőgös úr, pór s a pap, a csuhás! |
| A gennyet köpködő halál ma itt és holnap ott |
| ereszt el undok mély vizén sok árva csolnakot – |
|
| Csukott kocsikban utazik és autón és vizen, |
| csontos, behorpadt vállain mindenkit elviszen? |
| Lagunák, hidak és folyók, faluk és városok |
| mind az ő undok, rémes munkájátul sárosok – |
|
| … Feléd tekintni sem merek, egyetlen, drága nő! |
| Szivemben érted forró láz fogan, oly rekkenő! |
| Mi lenne, ha egy reggelen – egyetlen angyalom – |
| te sem lehetnél már egyéb: halott és gyatra lom… |
|
| Az ujjaidnak rózsaszín hegyében mind a vér |
| megállna és a körmeid, mint rózsafán a dér… |
| és édes szádon kétfelől hideg szaladna át |
| s fekete felhő nyomná le keblednek vánkosát – |
|
| A térd, amelynek bársonyán a boldog út szaladt, |
| kihűlne ott az illatos selyemszalag alatt. |
| S megszűnne minden, minden ott a vállfűződ felett |
| és pondrók szívnák véredet az ajkaim helyett… |
|
| Hozzád sietnék most. Oly szörnyű rémület e perc. |
| De – oly szegény vagy, félsz, talán még rámnézni se mersz. |
| Még meghalni se vón erőd együtt velem, talán! |
| Sem inni velem áldomást az élet asztalán – |
|
| Hogy így két ember kétfelé sóhajtson alkonyon: |
| mily átkozottul szörnyű kín, egyetlen angyalom! |
| Hogy le sem írhatom neved, mert másé az a név! |
| És napok múlnak s nem hoz minket össze már az év… |
|
| Ne félj, veled, veled vagyok, nincs köztünk semmisem! |
| Csupán a tiltó végzet s a halál, én kedvesem! |
| A perc, ha múl; a nap, ha tűn; az éj, ha rámborul: |
| mindég utánad ballagok, örökös vándorul – |
|
A nagy járvány idején, 1918
|
