| Alázkodó, vak tisztelettel |
| mártom meg tintámban a tollam, |
| rádhagyni, boldogfi: utódom, |
| hogy itt, e Pesten én mi voltam. |
|
| Mikorra jössz, már oly nyugodt lesz, |
| s oly vértelen, unott e város; |
| elmossa múlt, dal, csillogó név, |
| miktől a líra vad, betyáros. |
|
| És hangodon, mely sosem új már, |
| s mit csak magad vélsz magadénak: |
| le fogsz majd engem kicsinyelni |
| méltatlan, satnya maradéknak! |
|
| Nincs tisztelet az ifjuságban, |
| így van ma is, így lesz örökké. |
| A költőket az epigon-raj, |
| s nem életük teszi öreggé! |
|
| De kell, hogy víztiszta üveggel |
| láss engemet, fáradt apádat! |
| Ki rímet, hangot, eszmekört |
| ünnepi köntösként terád ad. |
|
| E versbe kell, hogy tükrét lássad |
| elkényszerült szegény szemednek; |
| amely csak vissza néz, előre |
|
| S a benned élő senyvedésnek, |
| Miket az évek föltüzelnek |
| s bús gyorsasággal learatnak. |
|
| Igen, munkása voltam egykor |
| ama fehér és boldog útnak, |
| hol lábaid biztos tudattal |
| bátran, felszabadulva futnak. |
|
| Kvarccal kiraktam, hengereltem |
| entestemmel, hogy síma légyen. |
| S átadtuk néked: agy, sziv és vér |
| és világszabadság, mi négyen! |
|
| Járj rajta vígan, fütyörészve |
| és idvezülj könnyű porában. |
| S adj hálát!… Vagy irígyelj érte, |
| hogy én születtem meg korábban! |
|
|
