Alázkodó, vak tisztelettel |
mártom meg tintámban a tollam, |
rádhagyni, boldogfi: utódom, |
hogy itt, e Pesten én mi voltam. |
|
Mikorra jössz, már oly nyugodt lesz, |
s oly vértelen, unott e város; |
elmossa múlt, dal, csillogó név, |
miktől a líra vad, betyáros. |
|
És hangodon, mely sosem új már, |
s mit csak magad vélsz magadénak: |
le fogsz majd engem kicsinyelni |
méltatlan, satnya maradéknak! |
|
Nincs tisztelet az ifjuságban, |
így van ma is, így lesz örökké. |
A költőket az epigon-raj, |
s nem életük teszi öreggé! |
|
De kell, hogy víztiszta üveggel |
láss engemet, fáradt apádat! |
Ki rímet, hangot, eszmekört |
ünnepi köntösként terád ad. |
|
E versbe kell, hogy tükrét lássad |
elkényszerült szegény szemednek; |
amely csak vissza néz, előre |
|
S a benned élő senyvedésnek, |
Miket az évek föltüzelnek |
s bús gyorsasággal learatnak. |
|
Igen, munkása voltam egykor |
ama fehér és boldog útnak, |
hol lábaid biztos tudattal |
bátran, felszabadulva futnak. |
|
Kvarccal kiraktam, hengereltem |
entestemmel, hogy síma légyen. |
S átadtuk néked: agy, sziv és vér |
és világszabadság, mi négyen! |
|
Járj rajta vígan, fütyörészve |
és idvezülj könnyű porában. |
S adj hálát!… Vagy irígyelj érte, |
hogy én születtem meg korábban! |
|
|