| Mellemben piros szálon csüng a szívem, |
| mint orkeszterben a triangulum. |
| Gyermekkoromtól fogva őt becézem |
| s a bánatom dalára hangolom. |
|
| Ne üssetek rá kegyetlen doronggal, |
| mert piros szála gyenge: elszakad. |
| Hadd függjön ott a méla esti csendben, |
| míg rajt a bánat keresztülszalad. |
|
| És a világnak sajgó tengerében |
| majd fölcsendül belőle a dalom. |
| Az én dalom, az egy ember zenéje, |
| melyben fölsikolt a forradalom. |
|
| S milliók vészes, hangos rivalgását |
| én hadd kisérem csöndben: egyedül! |
| Hagyjátok élni önnön kis világom, |
| mely égi fénnyel szendén elvegyül. |
|
| Hagyjátok nékem szívem dobogását, |
| mert szent e szerszám hegyen s völgyeken! |
| Hagyjátok nékem vérem gyenge fürtjét, |
| a lírámat, ó, hagyjátok nekem!… |
|
|
