3
| Ki tud egy költőt elkisérni útján, |
| mikor szerelmi tébolyban lebeg? |
| Mikor lelkében ihletre ragadják |
| az átkozott, a gonosz végletek. |
| Mikor a világ közepére lépve, |
| úgy érzi, hogy minden csak tőle függ. |
| Hogy az angyalok mind az ő leányi |
| és tőle kapták szépségük s nevük. |
| Mikor az ajkát nem tudja lezárni |
| s a szíve nyitva, mint egy rossz szekér, |
| amely felhőkről álmodik s döcögve |
| zörög, zörög s bizony nem messze ér… |
| Felicián azt hitte, hogy király lett |
| s hogy örök pünkösd nyitott rá kapút. |
| Úgy lépegetett, mintha csupa bársony |
| és rózsa lenne alatta az út. |
| Még este elment ürmöst hajtogatni |
| s rubinnak nézte az ürmös szinét, |
| míg messziről, a szerelem honából |
| felzengett, lágyan egy álom-spinét… |
| A feje már elkábult egy kevéssé |
| az alkoholnak gőzében; nyitott |
| szivével és szájával új reményt nyelt – |
| s a lelke lázas mélyéig ivott. |
| Aztán az ajka, mint egy prédikáló, |
| bölcs lelkipásztor, suttogásba fog: |
| Cyrano hetyke rímeit szavalva, |
| míg körülötte röpke élc forog. |
| S míg ott eveztek borharmatos ajkán |
| a foszfor-terhes, puffogó igék, |
| heves, mohó vágy kapta el a lelkét, |
| hogy elszédüljön, halálig igyék. |
| Hogy semmi, semmi ne maradjon abból |
| tompa fejében, ami a való, |
| hogy álomképek kússzanak a falra, |
| a reményadta szép, a csalfa jó… |
| Már nyakkendője bambán félrecsúszott |
| s két bús szemében könnyek árnya járt, |
| mikor Henner nevetve, nagy robajjal |
| kilökte a vendéglő ajtaját. |
| Feliciánhoz rohant s a borából |
| egy hosszu kortyot ivott szótlanul; |
| majd derűs arccal az arcába nézve |
| s kacagva csöndbe karja fele nyúl. |
| Fejére teszi gyűrődött kalapját |
| és az utcára kivonszolja őt… |
| S mintha a bor valóra váltna mindent – |
| ott áll a lány Felicián előtt… |
| – Elhoztam őt – szólt Henner, és szemében |
| a büszkeségnek fénye fellobog; – |
| s beszéltem érted, tudtam, vén iszákos, |
| hogy itt leszel. Legyetek boldogok. |
| S Feliciánnak a lába bokáig |
| mintha a földbe sülyedne, szegény. |
| A szégyen és a zavar kipiroslik |
| az arcán és két szeme szögletén. |
| De Anízia, mintha mindöröktől |
| ismerné már, a szava oly meleg. |
| Meginti őt, hogy sokat inni méreg, |
| s Felicián pár kúsza szót hebeg. |
| Aníziának arcát nézi, nézi, |
| melyen a bőr oly krémes sápatag, |
| miként a vaj a hószínű kalácson, |
| májusban, mikor rózsaszín a nap. |
| S a lépteit, ez omló, telt csipőknek |
| elandalítón fáradt ütemét… |
| S Felicián elkapta csöndbe, lopva |
| tűzvészbe hullott, szikrázó szemét. |
| Majd apró-cseprő dolgokról beszéltek. |
| S hova mehetnénk? – így szólott a lány. – |
| S beléptek egy mozinak széles, hangos, |
| olcsó szíveket váró ajtaján. |
| Felicián bárgyún állt a sötétben, |
| nem tudta, hol van? merre és miért?… |
| S e pillanatban Anízia karja |
| megreszkettetőn az övéhez ért. |
| Fínom, meleg kezét feléje tárta |
| s magával vonta a zsöllyék közé. |
| Szegény Feliciánnal minden forgott, |
| s a vér megfojtja, ó, úgy érezé. |
| Az öntudatra nem lehet lakattal |
| erőszakolni azt, ami hazúg! |
| Jól tudta ő, hogy eme mozdulatban |
| a nőietlenség parancsa zúg… |
| Hogy aki lány, lélekben, testben szűzi, |
| az nem tesz ilyet soha-soha meg. |
| Ha bármily vágynak ostora is űzi, |
| ha hozzáérnek, szégyenlőn remeg… |
| Jól tudta ő, hogy mi az ideális, |
| az igazi, a gyöngédlelkü lány… |
| …De, hogy leültek, már a vére szólott, |
| s ott érezte a parfőmjét magán. |
| Az Otkolonnak citromligetekből |
| szívekbe zengő, friss lélekzetét, |
| amelybe nehéz Lorigant leheltek, |
| Lorigant, mely vágylüktető, setét. |
| S ott ülve a homályos nézőtéren, |
| a szűk zsöllyének puha bársonyán, |
| hozzája ért a combnak körteforma |
| kemény íve és fent a puha váll… |
| S amíg mindezt, mint kéjes meleg fürdőt, |
| magábaszívta mohón és vadul, |
| érezte, hogy most menekülni kéne, |
| el innen, gyorsan, el nyomtalanul!… |
| Mert ez a mély, e vérig és velőig |
| ható gyönyör, ó, nem az, ami kell! |
| Ami a békés, szent családi fészket |
| az istenig magasztosítja fel. |
| Hogy ez a lány nem nő, hanem a nőstény, |
| hogy ez a szív nem lélek, puszta vér, |
| amely porban véli magát királynak |
| s kegyetlenül követel, sose kér… |
| De – zsongitó dal szállt a zongorából |
| s a vetítőgép tompán berregett, |
| s a félhomályban néha ki-kivillant |
| a vajszín bőr a dús selymek megett… |
| S mikor kijöttek későn este, fáradt |
| sugárt hintett rájuk a méla hold. |
| S Felicián keserü szájjal tudta, |
| hogy játszani kezd véle egy kobold. |
| Hogy nincsen csapda, amely erősebben |
| tarthatna fogva férfit, mint a vér – |
| ez átkozott, e csalfa bíborfesték, |
| amelynek titkát hiába keresnéd, |
| a földből indul s csak a földig ér… |
|
|
|
