4
| S a napok teltek, álmodóan szálltak |
| a buja vágyak kövér szárnyain. |
| A költő lengett messzi ligetekben |
| a dús hasonlatok uszályain. |
| Mérget kevert morális életének |
| kristálykelyhébe öntudatosan; |
| s a méreg olyan édes volt szivének |
| s ő fulladozva itta, boldogan. |
| Esténként már ott ült ő Henneréknél |
| s Anízia anyjával diskurált, |
| ki termetes, édeskés asszonyság volt; |
| és majd mindennap náluk vacsorált. |
| Biz eleinte nehéz volt lenyelni |
| a falatot a puszta asztalon, |
| melyre nem raktak sohasem terítőt, |
| oly furcsa helyzet volt, vígasztalan. |
| Papírról ettek, nem tehettek róla, |
| ez volt őnáluk a tradíció, |
| mit Felicián tiszteletbe tartott; |
| de meg-megfogta egy-egy vízió: |
| az otthoni, a tiszta kép, mig anyja |
| patyolatfehér abroszon terít, |
| ezüst villával s pengő ezüstkéssel, |
| az asztal fölé jámbor lendüléssel |
| áldástosztón kitárva kezeit. |
| Az egyszerű, az illatos, az áldott |
| sültburgonyának rózsaszín bele |
| a csillogó, a tiszta porcellánon, |
| mely áhitatos fénnyel van tele. |
| S az estnek békés, vígaszteli csendje, |
| a harmonikus, falusi család… |
| S Felicián, míg evett, képzeletben |
| átölelte az anyja asztalát… |
|
| De – ekkor már gyökeret vert a lába |
| az érzékeknek omló, süppedő |
| bizonytalan talaján, hol az erkölcs |
| fehér sugára ritkán tűn elő. |
| Aníziának gömbölyű, virágzó, |
| fehér karjára hajtá a fejét, |
| és teli szájjal szívta be a bőre |
| mandulaízü, langy lehelletét. |
| Már ekkor hallgatólagosan, csöndbe |
| menyasszony s vőlegény volt ez a pár, |
| a lelkük messzi, más-más régiókban, |
| nem illettek sehogyse össze bár. |
| A költő, aki zengésekre szomjas |
| és hűségről fon örökzöld-mesét. |
| A lány, ki egy férfiban nem lát többet, |
| legfeljebb rabját, éhes kedvesét… |
|
| S így többnyire a vérükön keresztül |
| beszélgethettek csupán. A szavak |
| Feliciánnak ajkán, ha kibújtak, |
| mint temetői fekete szalag: |
| úgy fonódtak rá ónnyakára, gyilkos, |
| vad szoritással, amely fojtogat – |
| a megnemértés kínpadjára kötve, |
| Felicián titokba sírt sokat… |
|
| A Hennerék lakása bús lakás volt: |
| olcsó pálmák közt kopott bútorok. |
| Nyűtt drapériák fönn a síró ajtón, |
| fölötte pókok, dolgos-botorok. |
| A fal mellett nagy szőttes, hátasdívány – |
| ó, szent trónus királynő-comb alatt!… |
| Az ágy fölött elzüllött ingaóra, |
| a mutatója egyhelyben maradt. |
| A falakon néhány keserű portré, |
| egy szélmalom s egy tébolyteli park. |
| Odébb egy furcsa, bősz kubista vászon: |
| egy cirkusz-bódé?… vagy egy katafalk?… |
| Ily bizonytalan minden: mintha kézzel |
| sosem nyúlnának itten semmihez; |
| minthogyha csak a mult s a jelen volna |
| s nem kérdeznék meg sosem, hogy: mi lesz? |
| A két ablak egy szomorún-homályos |
| utcára nyílott, ahol éccakán |
| le-fel sétált a szerelem-kenyéren |
| tengődve élő sok festett leány. |
| Fel-felkacagtak ők az ablakokba |
| a tisztességes nőkhöz, hogyha jött |
| az alkonyat s a munka tikkadt gőze |
| nehezen szállt a háztetők fölött. |
| Gyűlölet volt e kiapadt szemekben, |
| és a hullává csókolt sok kebel, |
| mint szennyes áron ringó labdarózsa, |
| oly aléltan, utálva mered el… |
| Aníziát e kép tartotta fogva, |
| maga se hitte, – öntudatlanul. |
| A lélek sokszor bújva, leplezetten, |
| mint éhes diák, titokba tanul. |
| Csak nézte, nézte még kislány korában |
| s mint nagylány is, előtte volt e kép – |
| az elcsúszott, buja szép női láb, mely |
| a sárba is selyemcipőbe lép… |
| Az átellenes üres telek bambán |
| ásítgatott sok nyári délután. |
| Hátul valami ócska gyár sipolgat |
| a kis bárányfelhők közé tunyán. |
| Vigasztalan, kilátástalan, kormos |
| bús horizont volt, amely a szemet |
| sötét színekkel halálra zsufolja |
| és bekormozza a tekintetet. |
| Szabad, szállongó léleknek van útja |
| minden mélységbül a magas felé. |
| De aki gyenge, ingadozó lélek, |
| nincs annak útja semerre szegénynek, |
| mi előtte van, abba lép belé… |
|
| Egy este is, hogy túláradt a lelke, |
| Hennerékhez ment el Felicián. |
| Anízia ott trónolt önfeledten, |
| valami ócska, tarka bús cihán. |
| Körötte anyja, meg a görbeorrú, |
| s fiatalurak, egész nagy sereg. |
| Máriás járta, kezükben a kártya, |
| mint babonás, diabólikus hártya, – |
| Feliciánnak szíve megremeg. |
|
| Mint aki vétlen a pokolba lépett, |
| úgy égette az arcát az a fény, |
| amely a langyos lámpaernyő szélén |
| szűrődött lanyhán. Ottan ült a vén |
| szabólegény, tíz ujja vásott bütykös, |
| rokonuk volt, így mondták, jó gyerek. |
| Minden ötpercben félreállt a szája, |
| és így kiáltott: Most biztos nyerek! |
| Odébb, közvetlen Anízia mellett, |
| hogy húsos válla az övéhez ért: |
| ott ült a furcsa, gnómarcú szinész, ki |
| minden ütésnél csöndben inni kért. |
| Anízia ilyenkor lanyha nesszel |
| felemelkedett és vizért szaladt; |
| míg a szinész, nagy loppal, észrevétlen, |
| lábujjhegyen utána kiszaladt. |
| Csak Felicián vette észre őket, |
| hogy összebújtak az ajtó mögött… |
| Fejébe szállt a vére, belesápadt, |
| e rettenetes, véres öntusákat |
| átkínlódván, a lelke megtörött. |
| S a harmadik, egy vad paraszti, durva, |
| ki festő volt, ajkán hóhéri dac, |
| félóránként így zúgott: már elég volt! |
| S Anízia így szólt rá: itt maradsz! |
| Mert mindnyájával lágyan tegeződött, |
| és Felicián, a szelíd, naiv, |
| bátran hihette, hogy minden szavával |
| mohóan titkos ölelésre hív… |
|
| Mert aki férfi, féltékeny a szóra, |
| a földre, vízre, még az égre is. |
| Csupán egész világot tudna adni, |
| szerelmének nyila a mélybe visz. |
| Egész asszonyt kíván egész szivének |
| és félti őt és félti önmagát. |
| Hogy látnia ne kelljen véres ívben |
| lehulló, fényes tündércsillagát. |
| Mert, tudjátok-e, mi a féltékenység? |
| A félelem, hogy elveszítjük hőn, |
| imádattal szeretett, drága kincsünk |
| egy átkos pillanatban, amidőn |
| az utcakő messzire viszi tőlünk, |
| az ég ragyog felette bíztatóan |
| s a tengerek hetykén így súgnak: jól van! |
| a szerelem lejárja idejét. |
| A szellők is a hóna alá nyúlnak, |
| a selymes vállat elröpítik ők, |
| mert mindent, mindent könnyedén legyőznek |
| és a jármukba hajtanak a nők. |
| S te ott maradsz, a vágy-e, vagy a szégyen? – |
| valami elfojt és torkonragad. |
| És nem tudod, hogy önmagadat öld meg, |
| vagy lökd a vízbe a nagy hídakat; |
| vagy azt kiáltsd ki széles e világba, |
| hogy rádhajolt egy nő és kirabolt – |
| míg meg nem ért majd senki és mosolygva |
| néznek reád, és kikacag a hold… |
|
| Felicián szivén a vád virágzott, |
| mint verdeső, mint csipkedő csalán. |
| A vádnak titkos, névtelen fulánkja |
| be-beszúrt néha a szíve falán. |
| A szemét is sokszor lehúnyni készté, |
| az ajkát is bezárni szigorún; |
| s a két kezét vak ökölbe szorulni, |
| míg minden vére fejébe tolul… |
| De néma maradt, fennen gyanakodni |
| hogy is mert volna ez a bús-szegény, |
| a nőre, akit egyetlennek vállalt, |
| kit ajándékba küldött a remény! |
| Kivel átszőtte élte minden tervét, |
| akire szent palotát épitett. |
| Akire feltett jelent és jövendőt, |
| nyugalmat, békét, bizalmat, hitet. |
| Mindég gyávának, kislelkűnek mondták |
| barátai, mert merni nem tudott; |
| s hogy a keserű vád kínozta lelkét, |
| most minden sebten eszébe jutott. |
| Bizonnyal ő az, kit a vád elérhet, |
| ki rosszat lát, bár nincs rá semmi ok, |
| a falon árnyat, felhőket az égen, – |
| minden kis mákszem őnéki titok!… |
| Így korholgatta önmagát, miközben |
| az idő múlott, már éjfélre járt… |
| S csak nézte, nézte szomjas pillantással, |
| szerelmes szívvel őt, Aníziát. |
| Vajas vonalu, tompafényü vállát, |
| mit pongyolája fedetlen hagyott. |
| Mert mindég, mindég pongyolát viselt ő, |
| sötétpirosat, lágy, omlatagot. |
| Amely a keblén átalvetve, lengén |
| hanyagul habos fodrokat vetett. |
| Felette ajka, ez a hasadt ringló, |
| gőgös mosollyal hetykén nevetett. |
| Jaj, óvakodj a nőtől, kinek ajkán |
| konok virág az oktalan mosoly. |
| Ki mindent, ami útjába kerül, langy |
| unalma párfőmjével meglocsol. |
| Kinek a száján ott virít a röpke, |
| a lepkeszárnyú, testszín könnyüség, |
| mert azt hiszi, hogy vidámság: az érték, |
| a lelkéből hiányzik ama mérték, |
| mely fölméri a könnyek bús hüsét… |
| Jaj, óvakodj a nőtől, kinek búgó |
| trillája van csak, mely a testbül él! |
| A kacaja: a testének beszéde |
| és e beszéd a poklokból beszél!… |
|
| Az embergőzös, zsúfolt kis szobában |
| már fojtó volt a cigarettafüst, |
| mit kettévágott a hold sarlójából |
| az ablakon beívelő ezüst; |
| egy kócos kis parasztcseléd becammog |
| s a két ágyat felbontja; püffeteg |
| kis arcán fáradt húnyó pír világol, |
| a lépte lassú, téveteg, beteg. |
| S az ágy bele kidől a nyers-profánul |
| bámészkodó férfiszemek előtt, |
| és méregetik a helyét a párnán |
| és ágybafekve képzelik el őt… |
| …Búcsúzkodás. A szabólegény félszeg |
| hajlással a lány vállát öleli, |
| és mohó, nedves csókjával tapad rá |
| az ajakára, amely kéjteli… |
| És sorbajár a többi. Legutolsó |
| Felicián a konyha szögletén, |
| ott vár sorára, szégyenében égve, |
| de mégis, mégis egy csókot remélve – |
| amely után rég epedett szegény. |
| És elmentek. A léptük tompa nesszel |
| visszhangozik a mély lépcsősoron. |
| S Felicián ott áll a konyha mélyén |
| Aníziát ölelve: egy torony |
| felhők közé meredve szúró csúcsán |
| érzi magát; már nem bántja szivét |
| a féltékenység, ez a sánta ördög |
| s a sok szivébe mardosó miért… |
| Csak egy tüzeli már, e jó valóság, |
| hogy átölelve tartja azt a nőt, |
| ki lázas éccakáinak ivébe |
| csábítgató szoborként odanőtt. |
| Kit úgy kivánt magának, oly remegve |
| s ki feltüzelte vérét és agyát… |
| S e pillanatban maguk előtt látják |
| a holdfényben feltűnni az anyát… |
|
| A gömbölyű karok puhán leválnak |
| s eltávolodnak a tapadt tagok. |
| És valahonnan, egy sötét fiókból |
| kiáradnak a konyhaillatok. |
| A villanyóra tompa ketyegése |
| a falon, a gyúródeszka felett, |
| mint egy titokban hazajáró lélek, |
| vagy mint a hűvös lelkiismeret. |
| S Felicián lement. S ahogy zsebében |
| a kapupénzt keresve kotorász, |
| mikéntha tompán a mellére ülne |
| az ócska, fülledt, piszkos, régi ház. |
| S csoszogva jő egy zöldszemű boszorkány, |
| a házmesterné s kinyújtja kezét, |
| fogatlan ajka piszkos szókra nyílik |
| s komisz szivéből hull-hull a szemét: |
| – Az embert itt még aludni se hagyják, |
| csak dáridóznak mindig reggelig – |
| ma ez az úr, holnap egy más gavallér, |
| nagyon is sok a férfi, hát telik!… |
|
| … És fellélekzik odakinn az uccán, |
| mintha tűnődve lépne. Fenn az ég |
| oly tiszta, olyan kékes, enyhe békés, |
| ó, nem lehet így hazamenni még. |
| S Felicián sétálni viszi fáradt, |
| gyalázatba lökött szivét. A hold |
| finom ködöket bocsájtott a földre, |
| amikben a vak éjjel megbotolt. |
| Már messze volt Felicián, a víznél, |
| a Margit-hídon nézte a Dunát, |
| hol fínom, messzi, lágy, selymes morajlás |
| dúdolt valami dalt a hídon át: |
| az öngyilkosok andalító-édes, |
| csábítgató, csitító énekét, |
| a megbotlottak búcsúzsolozsmáját, |
| az ifjúan elaggott vénekét… |
| …S egy hajó jött az olajfényü vízen |
| nagy nesztelen, s az éj vak köpenyén |
| átfúródott pár pislákoló lámpa, |
| pár szende, lenge, aranycsíku fény. |
| Orrával egyre közelébb suhanva |
| némán eltűnt a Margit-híd alatt, |
| nyomában egy mély fekete barázda, |
| hol Felicián szeme fennakadt. |
| Vaj, lesz-e árva, szegény életének |
| Anízia lelkében ily nyoma? |
| Vaj, lesz-e néki féltő és segítő, |
| gondoskodó, szerető asszonya?… |
| És bámulva a hajó útja-hosszát, |
| a kis barázdát befödte a víz, |
| Felicián megindult most az úton, |
| amelyről tudta, hogy a mélybe visz. |
| Piciny hajóm, csak menj a magad útján! – |
| így suttogott s megindult tétován; |
| s hogy hazafelé ment, egy nemes liljom |
| pattant ki csöndbe lelke mély taván… |
|
|
|
