5
| A júliusi forrón sütő napban |
| Ó, holnap lesz a mennyegző, a boldog, |
| a tiszta nász, az isteni, a szent. |
| Felicián, bár sose szokta tenni, |
| beállt egy laphoz s vígan dolgozott; |
| nem éjjelezett s kora reggel kelt fel, |
| amit pedig ő sohasem szokott. |
| S igen nagy gondot fordított magára, |
| a borbélynál félóra hosszat ült. |
| A vendéglőben alkoholt nem rendelt, |
| egy pohár víz, leves, kis adag sült. |
| És általában más emberré vedlett, |
| ki polgárias, már nem szabados; |
| kinek kezében kemény állomáshoz |
| érkezik el a kis nikkel-hatos. |
| Csak virágokra költött bőkezűen, |
| naponta kétszer küldött patyolat, |
| habos-fehér s tüzes-piros virágot, |
| elküldte volna az egész világot – |
| még annál is többet; nagyon sokat. |
| Szíve dobolt és lázba jött a vére, |
| hogy arra gondolt: holnap mi leszen… |
| – A boldogságból istenadta részem |
| tiszta kezekkel végre kiveszem! |
| Úgy fogok nyúlni hozzá, mint a gyönge |
| pólyásbabához a jó anyakéz. |
| És leomolva úgy fogom imádni, |
| ha szemérmesen a szemembe néz… |
| Vigyázni fogok rája és becézni |
| fogom a testét, lelkét szűntelen; |
| ó, Istenem, legyen a neved áldott, |
| hogy ily kegyes vagy s bőkezű velem!… |
|
| Így fogadkozott s röpíté a hála |
| a mennyekig. – És ahogy benyitott, |
| a levegőben homályos köd úszott, |
| valami baj… valami rossz titok… |
| Anízia csak kacag s fejét rázza: |
| félig mezítlen; a két telt kebelt |
| valami fátyol égre lódította – |
| így ült a mohó festőnek modellt. |
| Aranypára nyakának kéjvonalján, |
| mint lágy kígyóhas, zöldbe ívelő… |
| Odébb egy piszkos, rozzant festőállvány, |
| a vásznon egy nőalak tűnt elő. |
| A körvonalak bizonytalan szürke, |
| lágy tónusa a vászonra omolt. |
| (A szobában mintha szétfújtak volna |
| olajfestéket, kámfort és Odolt.) |
| A bútorok eltolva, mint egy furcsa, |
| bizarr, vadóc, piciny atelié… |
| S e zűrzavarban kéjesen világol |
| a hűs kebel fénye, a telié… |
| Hogy Felicián az ajtóba lépett, |
| a festő ott állt a dívány előtt, |
| szakértő kézzel rendezgette őt. |
| S az ablakon szélesen kihajolva, |
| mint hogyha ott se volna, csöndesen, |
| az őrszem figyelt ki, a görbeorrú |
| az ablakon az utcára, lesen! |
| E pillanatban a festő lihegve |
| Aníziának egy kis cédulát |
| nyomott kezébe… Felicián ott áll… |
| előtte összefolyik a világ… |
| Aníziára csap, ki a kezében |
| összegyűri a titkos papirost, |
| de előront a görbeorrú, s gyorsan |
| a kis papírt magához rántja most, |
| ezer darabra szétszakítja cinkos |
| kezével, és a kis papírhalom, |
| mint mély titok, amely halálig az lesz, |
| könyörtelen kiszáll az ablakon. |
| Felicián keze ökölbe görbül |
| és kidagadnak nyakán az erek, |
| majd úgy áll ott, mint egy naiv, tudatlan, |
| síró szegény, tehetetlen gyerek. |
| Erőt vesz lelkén, amely undort érez |
| az esküvő előtti szent napon |
| s tekintete kiszáll a forró nyárba, |
| a sárga nap felé az ablakon… |
| … Mélységes csönd… Aníziának ajkán |
| mint gyöngyszemek, úgy perg a kacagás. |
| Feliciánt a könnyek fojtogatják, |
| a mérhetetlen szégyen, a sirás… |
| Szelíd a hangja, amikor megszólal: |
| – Mi volt rá irva és mért titkolod?… |
| Anízia csak kacag s fejét rázza: |
| – Ne törődj vele, ártatlan dolog. |
| Élceket írtunk egymásnak, s bolondos |
| figurákat rajzoltunk, semmiség… |
| … S Feliciánnak düh száll a szivébe |
| és látja, ó, a fekete misét, |
| melyben a papnő: Anízia s feslett |
| barátnője: a sekrestyés, s a rút, |
| féltehetségű festő: az eretnek, |
| aki velük a kárhozatba fut… |
| – Ha semmiség, hát épp azért ne titkold, |
| azonnal mondd meg, van hozzá jogom! |
| E palástolt, e bűnös hallgatást én |
| továbbra tűrni már nem akarom!… |
| S Anízia két szép gömbölyü térdét |
| hanyag lengéssel keresztbe veti, |
| hogy felrepül a pongyolának széle, |
| amely az ingét is meglengeti, |
| s egy pillanatra szemérmetlen daccal |
| a síkos, fehér bőr előmered… |
| S rekedten szól: E nyers, e durva hangot |
| velem szemben használni hogy mered? |
| Mi jogon faggatsz?… Rabszolgád vagyok tán?… |
| Mi közöd ahhoz, amit én teszek!… |
| Én úgy cselekszem, ahogy jónak látom |
| s amilyen vagyok, csak olyan leszek! |
| Féltékenységed nem bírom, nem állom |
| és hogy kételkedsz bennem: vérig sért! |
| Én nem lehetek felesége annak, |
| ki les reám és aki meg nem ért. |
| Hisz azt mondtad, hogy rengeteg a dolgod, |
| hogy nincs időd és este jössz csak el. |
| Hát mért jöttél már ily korán, mivégre! |
| az ember néked már mit higyjen el?!… |
| Mindíg hazudsz és rajta akarsz csípni, |
| a házasságot nem így képzelem. |
| Nekem szükségem van a szabadságra |
| s megárt ez az örökös félelem, |
| hogy semmi se jó úgy, ahogy csinálom, |
| ha megcsókolom a kuzínomat, |
| vagy ha leülök, vagy hogyha felállok, |
| csak isten látja az én kínomat. |
| Még jókor van, még vissza lehet lépni, |
| itt a gyűrűd – és kihúzva magát, |
| a festőnek így szól, a hangja hetyke: |
| – Folytassa hát a munkát, csak tovább!… |
|
| … S a festő újra fölveszi ecsetjét |
| és elkever egy csepp ultramarint |
| kis okkerrel s a görbeorrú lánynak |
| félig elrejtett nevetéssel int. |
| S Anízia arcán a gőg virágzik, |
| a testnek silány gőgje és meredt |
| szemével egy fix pontra réved, lanyhán |
| eresztve el a síma térdeket… |
| S Felicián a múlt időkre gondol, |
| a kis falura, ahol született. |
| Hol nincs se kék, se okker, se hazugság, |
| hol fehérrel festik az életet. |
| Hol a leány, mint gyenge cukorbábú, |
| úgy mállik el a vőlegény szaván. |
| Ahogy egymásra éveken keresztül |
| szelíden vár a férfi és a lány. |
| Hol a csipőket és a kerek vállat |
| nem uralja a külön öntudat. |
| Hol fehér rózsa s fehér csipkefüggöny |
| illatosítják a nászi utat… |
| Keserű bánat: a bús megbánásé, |
| marcangoló. Aztán észbekapott, |
| egy pillanatig szótlan állt, majd némán |
| körülnézett s ajkába harapott |
| és fojtott hangon, mely a férfierkölcs |
| kemény húrjain csendül hidegen, |
| megszólal: Úgy akartam, hogy tevéled |
| boldog lehessek, s te is énvelem! |
| A boldogságnak tisztaság az ágya, |
| amely fölött a szűzi baldachin: |
| a lélek igaz, nyilt gondolkodása, |
| melyen nem törhet át a szenny, a kín. |
| E nőt, ki néked hű, meghitt barátnőd, |
| megmondom nyiltan, nem bocsáthatom |
| a házasságunk szentelt édenébe, |
| felhőtaraj lesz a nyugalmas éjbe… |
| Válassz közöttünk! Hogy kit: rádhagyom!… |
|
| S Anízia leomló barna fürtjét |
| fehér kezével fejére tüzi. |
| A karjának ovális görbülése |
| oly gyengéd, olyan ártatlan, szüzi. |
| Felicián mellében, mint a gyászdob, |
| tompán pereg egy sötét induló. – |
| Anízia felugrik, arca lángol, |
| a torka száraz, liheg, elfuló. |
| Odarohan a görbeorrú lányhoz |
| s őt szenvedélyes vággyal ölelőn, |
| mély megvetéssel néz Feliciánra |
| s az ajkán harsány kacaj tör elő… |
| És berohannak a másik szobából |
| az anyja, meg egy nénje, meg egy ősz |
| nagybátyjuk, egy ferencjózsef-szakállú |
| hordár s egy kiérdemesült dizőz. |
| Mind rárohannak ők Feliciánra, |
| és durván szidalmazzák őt, eme |
| megőrült firkászt, ki nem való férjnek, |
| nem lenne más: a család szégyene! |
| És Aníziát vígasztalni kezdik, |
| izzadt karjukkal ölelik a lányt |
| és bíztatgatják: kapsz te vőlegényt még, |
| ki megbecsül majd, aki sose bánt. |
| Úgy kell neked, a főpincér nem kellett, |
| egy főpincér, aki naponta száz |
| koronát keres, jutna abból minden, |
| ruha, kocsi s tán egy körúti ház!… |
|
| …S Felicián kitántorog az ajtón |
| és lebotorkál lassan, valahogy. |
| A kapu alatt lent a szennyes kőre |
| két összecsukló lábával lerogy. |
| Már fáj a szíve és már visszamenne, |
| már bűnös lelkűnek érzi magát. |
| S hogy az ablakba még feltekinthessen, |
| kínlódva megy a túlsó sorra át. |
| S megáll. Szivét szeretné kihasítni |
| s Aníziának feldobni oda, |
| hogy olvashasson benne; percek múlnak, |
| kezét szivére nyomja; tétova, |
| könyörgő hangon a nevét kiáltja |
| és várja Anízia egy szavát – |
| s helyette a vén hordár meg a néni |
| rákvörös arccal az ablakon át |
| lekiáltanak hozzá minden undok, |
| komisz szidalmat. Piszkos csődület |
| támad körötte. Mert a csőcseléknek |
| füle az ilyen hangra nem süket. |
| Pár uccalány, a botránynak örülve, |
| néhány inas, kocsis mind odagyűl; |
| míg odafent a szidalomnak árja |
| szegény Felicián fejére dül… |
|
| Maga se tudta, hogy került ki onnan, |
| két tenyerével arcát elfedi, |
| úgy vágott lassan, csöndben imbolyogva |
| az utcának, a láz remegteti. |
| Lelkében porbahullt a szentelt oltár, |
| már égett alkonypírba hullva Pest. |
| Az Andrássy-út, mint egy temetői |
| hosszú menet, komoran, egyenest, |
| a bukó naptól piros ablakokkal |
| szomorúságot lehelt kétfelől. |
| …Most hova menjen?… merre meneküljön |
| sebzett szívével önmaga elől?… |
|
|
|
