6
| Hajnalodott. Felicián ruhástul |
| feküdt az ágyon. Mellén a pokol |
| síkos varangya, egy vén boszorkány ül: |
| az álmatlanság – és dobol, dobol… |
| S e dobszóra a gondolatok sorba, |
| mint katonák, egymáshoz állanak. |
| És árkon-bokron keresztül ugorva, |
| újra egy éllé merednek: falak, |
| miket az ellen: a nyugodnivágyás |
| most fölveti sápadt fejét és lassan |
| emlékezni kezd a gyűrött cihán. |
|
| Szemébe a tipikus pesti udvar |
| milljó szeplőjével benéz. Fehér |
| falak merednek hátul föl az égre, |
| miken a foltok, mint sok kis egér, |
| szaladnak föl és furcsa figurákká |
| tömörülnek a tűzfalak fokán. |
| Hol a kémények közt két szürke macska |
| szökell nagy-fürgén egymás nyomdokán. |
| Köröskörül a rozzant korridórok, |
| mint álomútak, görbe vonalak: |
| amikre lépni halálos-veszélyű, |
| s a vasrácsok, e kusza fonalak, |
| mint rabbilincs a pesti ember testén, |
| tömlöcrács, az ideget verdeső. |
| S a fakó rozzant, köves pádimentum, |
| mibe barázdát vájt a sok eső. |
| Lent csatorna-nyílás sok bús homokkal, |
| amelyből néha lomhán, undokul |
| egy-egy kövér patkány szalad a napra |
| s fénylő hátával a rácsnak szorul. |
| Odébb, kétoldalt pesti bánatos fák, |
| ez ősrabok, amelyek a napot |
| csak lopva kapják, zöld színük oly gyászos |
| s a pesti füsttől s koromtól kopott. |
|
| A hátsó lépcsőn, amely idetátong, |
| mint lusta, züllött, nagy asszonyi száj: |
| egy-egy rongyos cseléd szalad le rajta, |
| akinek mindig dalolni muszáj. |
| És az öreg, a reszkető szakállú |
| handlé, ki mint a kántor, úgy kiált… |
| …S hogy mindezt nézi, öldöklő, halálos |
| keserüség marja Feliciánt. |
| Kiszabadulni innen, bármi áron, |
| nem lenni ilyen egyedül, vadon… |
| Egy asszonykézben kissé felvidulni, |
| ölébe bújni langy-álmatagon. |
| Ha rossz hibái vannak, majd becézve |
| megváltozik Anízia talán. – |
| S Felicián a vágynak permetegjét |
| nyári esőként érezi magán… |
|
| A Hennerék ajtaja zárva. Tompa |
| neszek szürődnek. A napfény ragyog. |
| A júliusi reggel illatában |
| kis bárányfelhők. Kúsza angyalok |
| nevetnek le a pesti bérkaszárnya |
| kis udvarára. Részvétlen világ! |
| S Felicián a bús Canossa-útnak |
| elszántan és konokul nekivág. |
| Előbb csak gyáván zörget be az ajtón, |
| de nem jő senki. Csak a kis cseléd |
| fejét mutatja át a szennyes függöny, |
| ki ijedten kapja fel két kezét. |
| És beszalad. S a másik pillanatban |
| már durva szavak, szitkok szállanak. |
| S Anízia borzasan, pongyolában |
| kijő és szól: Sokszor megszántalak; |
| és sokszor megbocsájtottam tenéked – |
| de elviselhetetlen ez tovább. |
| Te beteg ember vagy és megváltoznod |
| lehetetlen. Már nincsenek csodák. |
| Elromlottál, mert mindig komisz nőkkel |
| hányódtál és azt hiszed rólam is, |
| hogy olyan vagyok, mint azok, akiknek |
| szavuk hazúg, a lelkük meg hamis. |
| Ha nem tudsz bízni, szentül hinni bennem, |
| mit akarsz tőlem! hagyj magamra hát! |
| Vagy mért kivánod, hogy apácamódra |
| tengődjek és úgy tekintsek reád, |
| mint egy istenre, mért vagy olyan önző! |
| én nem tiltottam néked meg sosem, |
| hogy más nőkhöz is kedves légy, az embert |
| hagyd élni szépen, nyugton, csöndesen. |
| A lelked túlzó, heves, abnormális |
| s a szerelmet rosszul értelmezed. |
| Nem, édesem, mi nem illünk egymáshoz, |
| váljunk el, mert ez jóra nem vezet! |
|
| És előjönnek a másik szobából |
| az anyja, meg a görbeorru lány, |
| akinek mohó káröröm villódzik |
| kipirosított vastag ajakán. |
| Belékapaszkodnak Aníziába |
| s elvonszolják. Gyalázkodó szavak! |
| Anízia egy kurta pillanatra |
| még visszatekint, még visszakacag. |
| És ettől újra gyúl Feliciánnak |
| reménye s az ajtót megdöngeti, |
| de mind elmentek. És az ajtó zárva, |
| hideg a vas, nem nyílik ki neki. |
| Dühében most az üveget bevágja |
| s a résen át így a závárhoz ér, |
| kinyitja és belép s a jobbkezéből |
| sötétpirosan patakzik a vér. |
| És berohan, a vértül undorodva |
| fordulnak el, megvetik mélyen őt, |
| szidalmazzák és kergetik, akárcsak |
| egy besurranó tolvaj betörőt. |
| Majd rendőrért kiáltoznak s a háznép, |
| e tarka káosz mind előszalad… |
| … S Anízia s Felicián egy csókban |
| hajolnak össze ottbent ezalatt… |
|
| Tíz óra van. Anízián a mirtusz, |
| mint cézári korona, tündököl, |
| Feliciánt meg sajgatva kínozza |
| a ronggyá vagdalt, vérező ököl. |
| Így mennek el szomorú, sivár sorban |
| a templomba, a gyertyaláng remeg. |
| A pap áldóan két kezét kitárja: |
| – Frigyeteket az isten áldja meg!… |
| A nap kíváncsi fénysugárt lövell be |
| a csúcsosívű színes üvegen, |
| s mint fénykaréj, szitálva széjjelárad |
| a kékesbársony papi süvegen. |
| Az orgona is libeg egyet-kettőt, |
| hogy ne maradjon ő se szótalan, |
| de köhécselve elfullad a hangja, |
| ő tudja, hogy mindez haszontalan… |
| A rokonok ott hátul összebújva |
| sírvafakadnak; mit tudják: miért! |
| S Felicián a pap előtt letörli |
| bús kezéről az odatapadt vért, |
| amelyet szentelt szimbolumnak érez – |
| de minden rosszat feledni akar. |
| Nem látja ő, hogy az ifjú menyasszony |
| gyönyörű arca eltorzult, fanyar; |
| s hogy nem úgy áll ott, mint a szelíd jóság, |
| hanem keményen, elszánt-hidegen, |
| az istentől s a jóságtól oly messze, |
| oly elkülönböző… Oly idegen… |
|
|
|
