7
| A fülledt, meleg nyári délutánban, |
| a gőzös nagy-fújtatva indul el. |
| Dobog a föld a vágányok vonalján; |
| a napfény, mint egy vakító lepel, |
| végigterül a forró sík vidéken, |
| rohan a gőzös árkon-bokron át. |
| A viadukt korlátja, mint a játék, |
| olyan piciny. S mint a játékbabák, |
| oly apróak az emberek s kaszájuk |
| csillanva vágja a barna buzát. |
| Odébb fénylő pipacspalást dalolja |
| a nyárnak örök, égő himnuszát. |
| A kupé ablakán beleng a függöny, |
| a forró szél meg-megremegteti, |
| mintha az élet reszkető kezében |
| egy zászló lengne be, és vészteli |
| jelekkel intne: vigyázzunk a szívre! |
| Ne higyjünk neki ifjan, botoran! |
| Mert önbizalmunk önvérünket szívja, |
| a nyíl repül, de itt marad az íjja – |
| és életünkkel a sírba rohan!… |
| Felicián csak itt eszmél magára, |
| hogy meglátja a görbeorrú lányt… |
| Anízia magával hozta őt is, |
| és súgva szól: Ne haragudj!… ne bándd!… |
| Oly jó leány és ragaszkodik hozzám, |
| megosztom vele boldogságomat. |
| Szegény, senkije nincs, aki szeresse, |
| sok bút ró rá a sorsa, ó, sokat. |
| Szeressed őt, a kedvemért, velünk lesz, |
| elmúlt lányságom szép emlékeül… |
| S Felicián közelebb símul hozzá, |
| de, mintha késsel vagdosnák belül: |
| mint annyiszor, megint a szégyen marja, |
| az embertelen megaláztatás… |
| És száll a táj és kattog a kerék, míg |
| egymást kergeti sok kis állomás. |
| És Felicián nézi, majd felissza |
| tekintetével a gyönyörű nőt, |
| akit a sors ím őmelléje rendelt |
| és védelmébe adott, s aminőt |
| gyerekkorában álmodott magának, |
| mikor még nincsen a lélekbe gond, |
| se tépelődés, csak szem, mely a szépet |
| ámulva nézi, mint a szent-bolond. |
| Amikor még nincs éjji tépelődés |
| csupán egy forró ölről álmodunk, |
| amely puhává, sugarassá váltja |
| szegényes, árva, elhagyott odunk. |
| Mikor e szókat: erkölcs… vágy… és jellem, |
| még nem ismerjük, s az a fenevad, |
| amely az embert torz kínná apasztja, |
| a léleknek bús gondot még nem ad… |
| S mikor előttük feltűnik a tenger, |
| az áldott kékszín, boldog Adria, |
| valami szűzi vágy űzi a lelkét, |
| hogy most az égbe kell felszállnia. |
| Lelkének minden szárnyas vitorláját |
| az ég felé feszítni… A vonat |
| megáll, fáradtan pöfékel, kiszállnak. |
| Ó, hol van most a pillangó-fogat, |
| a boldogságos nász felé röpítő, |
| hol végre ketten, vágyón, egyedül, |
| egymás szívébe fogózhatnak s vérük |
| az örökkévalóságba merül… |
|
| A hotelben a széles, piros szőnyeg |
| a léptüket elnyeli. Tarka nép |
| sürög-forog a hallban, fátyolokkal |
| kreolszín asszonyok, karcsú derék; |
| téglavörösre égett férfiarcok, |
| déli tengerésztisztek, kik a part |
| fövenyén kissé tágra gombolóznak, |
| az oldalukon sárga, kurta kard. |
| Szédült futásban rohanó, mosolygó |
| picinyke groomok, pár pocakos úr. |
| S e zűrzavaros, bolond, bizarr képre |
| valami tompa, fáradt nesz borul. |
| Fönt a szobák, a mályvaszínű függöny, |
| a zömök ágy négy oszlopa fölött. |
| A nagytükör a tenger fénykaréját |
| leheli vissza, mint tündér-ködöt. |
| Egy empire-szekrény, kövér angyalokkal |
| s egy dús kristályú csillár. A falon |
| Napóleonnak hetyke lovasképe; |
| s Felicián felsóhajt: angyalom!… |
| Majd az erkélyre lépnek, mely a tenger |
| rejtelmestitkú ölét nyujtja fel. |
| Az enyhe, langyos, hűvös párázatban |
| minden álmos, sós ízeket lehel. |
| Nehány kis bárka lengő függönyökkel, |
| a lámpájukat most gyujtják. Odébb |
| egy csónakból egy mandolinos ember |
| s egy tikkadt hölgy a partra épp kilép. |
| Valahonnan a forró szél szeliden |
| zongorahangot hajt a víz felett. |
| S egy halszagú, sötét osteriából |
| idecsattog a pajkos kasztanyett. |
| A hold, mint egy menyasszony, szűzi tisztán |
| a tengerből kilép. Egy habcsokor |
| lágy bárányfellegekből a nyakára |
| borul szelíden s pántlikát sodor |
| köréje, melyet ezüstcsillagokkal |
| hímez teli a csöndes alkonyat. – |
| S az ágy felől a mályvaszínű függöny |
| bizalmas lebbenéssel bólogat… |
| S valami titkos, nagy erő lefogja |
| mindkettőjük szivét. Már éji csend. |
| A görbeorrú lány ott kacarászik, |
| míg lágy morajlás suttog odalent |
| és pajkos, ámde durva tettetéssel |
| Aníziára hunyorgat szemet. |
| Felicián csak nézi ezt a két nőt, |
| az egyik, akit imádva szeret, |
| a másik, aki csúf, gonosz és bamba |
| és mégis erős, mert Anízia |
| önti beléje dacos kedvteléssel |
| önerejét: a poklok fattyuja!… |
|
| S ahogy a vízen szétterül a nagy csönd, |
| megejtő vágyba hull Felicián |
| s mintha egy szikla dőlt volna szivére, |
| szinte elájul a malicián: |
| Anízia s a másik ásítgatva |
| tunyán leoldják a lágy selymeket |
| a karcsú, feszes, csillámló derékról |
| s lassan levállanak egymás felett, |
| tüllkönnyűségű habfodrok karéjja, |
| kebelszorító, váll- és mellfüző, |
| melyek közé a lázas vágyu férfi |
| fantáziája misztikumot sző. |
| Csak ámul és csak bámul, mind a ketten, |
| mint öntudatlan, ártatlan, szelíd |
| kisgyermekek, akik nyugodni térnek, |
| a testükről csöndesen leszedik |
| a szent s a milljó álomterhességtől |
| csillogva égő, apró kis ruhát; |
| a kis cipőt, amelynek orra fénylik |
| és az áttört harisnyát, a puhát. |
| Egy széken, mint a hab az almafákon, |
| kis tömzsi, könnyü selyembugyogó, |
| köröskörül a szélin könnyü csipke, |
| a szék sötét bársonyán ragyogó; |
| kétoldalt fényes gyöngyházgomb, még forró |
| a lányujjak hegyétől, és egy ing, |
| az opálszínű női test helyett most |
| a szellő bújt belé és rengve ring… |
| A sötétvörös szőnyegen a sárga |
| selyemharisnyakötő… Félhomály… |
| Feliciánnak sápadt ajka béna, |
| szeme lezárul és a szíve fáj… |
| És könnycseppek iramlanak az arcán – |
| míg onnan, a függöny mögül, buján |
| vihogva hangzik a teli torokból |
| vad kacagás… A két borzas leány |
| fejét kidugja s jójcakát kivánva, |
| az ifju férjet gúnnyal neveti… |
| Felicián magát a puszta kőre |
| az erkélyen zokogva leveti |
| s meredt szemével néz a csillagokba, |
| amikben sorsa vérrel írva áll… |
| S bent a lecsúszott takarók alól lágy |
| kerekség villog ki: a puszta váll… |
|
| … Szelidfényű, sugaras ékkövekkel |
| ívelten kél föl keleten a nap. |
| Feliciánnak két kezén hidegség, |
| mint odvas tömlöc mélyében a rab, |
| úgy ébred fel, a szeme bambán réved |
| feje fölött a baldachínon át… |
| Ott fekszik árván, hűvös-önmagában, |
| mi ez?… az ágyban találja magát… |
| A szobában kívüle senki. Csönd van. |
| Mintha kísérteteket hallana. |
| S kivülről zagyva, monoton ütemben |
| behangzik a hajósok dallama. |
| Felugrik, gyors irammal ki az ágyból, |
| lázas sietséggel felöltözik. |
| Szivébe, amely gyenge, hirtelen vad, |
| erőszakos indulat költözik. |
| Mint tébolyult, úgy rohan le a lépcsőn, |
| utánanéznek, de ő csak szalad… |
| S a két nőt ott találja nagyvidáman |
| a reggelinél, egy ernyő alatt… |
| Aníziát karonragadja durva, |
| zord mozdulattal és parancsolón |
| viszi magával. Oly nehéz a lába, |
| a feje és a szíve, mint az ón… |
| S két szív, melyet a szerelem nevében |
| nem hajthat össze a szent áhitat, |
| a durva kéjben semmivé így válik, |
| és így épít a halálba hidat… |
|
|
|
