8
| A szerelemnek fényes kapujában |
| két őr vigyáz: két csöndes; éber őr. |
| Egy angyal, kinek apró tarsolyában |
| nincs semmi más, egy égi fényü tőr, |
| amely, ha nyílként surran be a szívbe, |
| nyomába édes illatár pörög. – |
| S egy ördög, kinek semmi sincs kezében, |
| csak rőt szemével arcodba röhög. |
| A sorsod adja: melyik jut tenéked, |
| az angyal-é, az ördög-é, vajon; |
| de ha megtörtént, nincs mód változtatnod |
| a halálos, az ördögi bajon. |
| Csak olyan ez, mint réteken a búza, |
| az isten tudja, belőle mi lesz? |
| Mit ád az isten: kora dért, esőt-e? |
| mely barna földet szőkével himez… |
| Vagy olyan ez, mint kis magzat a méhben, |
| nincs akaratja, sorsa van csupán. |
| Van olyan méh, mely éltet ajándékoz, |
| s van, amely száz halált egymásután. |
| Akik vagyunk, akik világra lettünk, |
| mind szerelem gyermekei vagyunk. |
| Két ajk borult egymás fölébe halkan, |
| hogy fölrepüljön a mi hő napunk. |
| Két mell szorult egymáshoz, mell a mellnek, |
| két katona a harc fojtó hevén, |
| hogy béke szálljon a négy kar homályos |
| árnya közé a vérnek ütemén. |
| A férfi, kit elért a szerelemnek |
| kegyetlen, orvul száguldó szele, |
| a csúcsra ért, hogy nyugalmas szemével |
| nevethessen a szürke mélybe le. |
| A lelkét meg nem legyintheti ennél |
| hatalmasabb, ujjongóbb érzelem. |
| A férfinek a szent száma az egyes: |
| egy élet, egy halál s egy szerelem! |
| Nem kérdezi, hogy körűle mi történt, |
| megújult a világ, ha ő szeret! |
| A nő kutatva, vijjogó madárként |
| szakítja fel kis csőrével szemed |
| és beléönti silány, pici kertje |
| mérges porzójú, hűs virágait, |
| hogy szétkuszálja s ájulásba döntse |
| az érzéseid és a vágyaid. |
| Rabságban érzi lelkét és a testét, |
| ha szíve-lelke szerelembe hull: |
| ő nem szeretni akar: őt szeressék, – |
| mert olyan gyáva s forró, mint a nyúl… |
|
| Ki álmodta már súlyos éjszakákon, |
| mig kint a vihar csattogva dörög, |
| hogy angyalok csókolják kebletáját… |
| S mire felébred: csalfa ördögök |
| fogóznak bele megcsapzott hajába – |
| mert nincs is angyal seholse talán… |
| … A násztalan nász vérző glóriáját |
| így hurcolá fején Felicián. |
| Ó, női testnek mérges, sötét magva: |
| te szeplőtelen bölcső, csodakút, |
| amelyen át oly nyomtalan, vakító, |
| oly öntudatlan kígyózik az út! |
| Mélységed álmán összecsap felettünk |
| a vágykerítő seb, a szörnyü kör… |
| S hiába nézünk belé, mit se látunk: |
| örök titok e fekete tükör!… |
|
| A tenger, az csak halkan dúdorászott |
| s a víz fölött a hold kutatva járt, |
| mert ő az égi misztikus detektív, |
| ki sárga sugarával száz halált |
| kémlel nyugodtan, meg nem hatja semmi, |
| nem könnyezik, csak gúnyosan nevet, |
| s ha könnyü kezét a válladra ejti, |
| szived dobog, a lelked megmered. |
| És megkezdődik az éjjeli, kínos, |
| sebekkel gyötrő inkvizíció, |
| kicsalja minden rejtett bűnöd, titkod |
| a nyilazó sugár, a vért szívó. |
| És holdkórosak vagyunk mind, ha terhes |
| lelkünkbe nyúl a hűvösujjú fény… |
| Felicián sokat beszélt a holddal |
| a könytelen sírás sok éjjelén. |
| A földobott kő útján meg nem állhat, |
| meglódították, széles ívbe száll. |
| Felicián ég s föld közé szorúlva |
| imbolygott élte sötét tavaszán. |
| A féltékenység halálos betegség, |
| hiába tiltja a szent biblia. |
| Hiába szégyen és hiába rejti |
| szemgödrébe a bús emberfia. |
| Mint mikor vérünk megfogja a métely, |
| melyet apáink bűne hágy reánk: |
| úgy vágja csápját orvul életünkbe |
| a gyalázatot lövellő fulánk. |
| A homlokunkra sárga bélyeget nyom |
| és megroppan a térd, a mell, a váll, |
| s mint fegyencek egymás karjára szívet, |
| szívünk fölé egy máglyát tetovál; |
| és el kell égnünk, ó, ezen a máglyán |
| és hallgatnunk annak a kacaját, |
| aki lelkünknek tiszta liliomján |
| sarkantyús és szöges csizmába járt… |
|
| Egy reggelen, az ég kéken mosolygott, |
| sétálni mentek megenyhülten ők. |
| S a parton – ott a festő, vékony arcán |
| elbízott mosoly, hetyke és ripők. |
| S Anízia már mindent elfeledve, |
| gyors mozdulattal mellette terem. |
| Felicián csak áll, mozdulni nem bír, |
| mintha megfogta volna egy verem. |
| Kart karba öltve, boldogan csevegnek, |
| mint testvérek… vagy boldog mátkapár?!… |
| Feliciánra már ügyet se vetve, |
| a karjuk boldog ölelésre vár. |
| S Felicián otthagyja őket. Tompa |
| lépése koppan a kis köveken. |
| Behúnyt szemekkel szökve, elfehérült |
| ajakkal, némán, görnyedt-öregen. |
| És sajgó koponyájának falában, |
| mintha száz szeme volna… fut, szalad… |
| ki a városból, erdős rengetegbe, |
| és ott megáll a lombos fák alatt. |
| A törzsüket gyengéden símogatja |
| és átöleli – menekvés sehol… |
| És fától-fához, sebtől-sebhez ájul, |
| s előtte sötét bánatkapu tárul, |
| melyet leírni: nincs se kéz, se toll… |
|
| … Már éccakára járt. A sűrű erdőn |
| titokzatos neszek. Már szél suhant. |
| Lába alatt meg-megingott a barna |
| a porhanyó, kövér-hajlásu hant. |
| Ruháján harmat, arca könnytül nedves, |
| fejére lehull itt-ott egy toboz. |
| A lombok milljó, sűrü szövevénye |
| minden picinyke neszt megsokszoroz. |
| Aléltan indul el. A város alszik, |
| a tengeren szerelmes gondolák. |
| Az erkélyek, mint nyitott női keblek, |
| és fénylenek a tornyok s kupolák. |
| Az utcákon csak könnyű szél barangol, |
| csak egy-egy sötét, árnyas szögleten |
| lopódzik el egy-egy bús paletójú |
| alak, oly halkan, mint a szőnyegen… |
| A hotelben nagy álmos csönd. A lépcsőn |
| szivére nyomja mind a két kezét. – |
| Benyit. Üres, rideg a puha fészek, |
| a bútorok mind szerte, szanaszét: |
| festő itthagyták a bús nyomokat |
| és elutaztak. Messze viszi őket |
| szegény Feliciántól a vonat… |
| Az asztalon levél, nagy szarkalábas |
| betűkkel, nyilván későn érkezett, |
| Anízia már el se olvashatta, |
| az anyja írta benne ezeket: |
| „Kicsiny leányom, éltem koronája, |
| vigyázz magadra, féltsd és óvd magad, |
| hogy ne szülessen gyermeked. A testen |
| ennek rikító, csúf nyoma marad. |
| Meghalnék rögtön szörnyű bánatomban, |
| az én kislányom maradjon csak szép. |
| Ha csókol is, ha kell is csókolózni, |
| azért el ne veszítse az eszét…” |
| …Ahogy elolvasta, Feliciánnak |
| az ajkán tompa hördülés remeg. |
| Kitámolyog az erkélyre s a lelkén |
| új sebek nyílnak, halálos sebek. |
| Sötét madarak húznak el lebegve |
| amott a kéklő messzi golfon át… |
|
| …S hogy hajnal lett, Felicián is indult, |
| lelkében hordva a bánat dalát… |
|
|
|
