| Kaviccsal rakott targoncák kúsznak a |
| Fönn a tetőn már májusi bokrétát |
| | lenget a koratavaszi szél. |
| A három emelet váza, mint egy mammut |
| Az! az lesz e ház is, ha az építkezés |
| Mammut, óriási harapós állat, |
| – a késélű lépcsők – véresre morzsolja |
| | és telhetetlen bendőjébe, |
| a sötét, pállott zugokba lökdösi |
| | áldozatát, a bús mai embert… |
| Pallérok, görnyedt kőművesek, homokhordók, |
| | elszánt légtornászai a kurta falaknak, |
| | meztelen mellel, válluk bronza feszülve, |
| | némák, mint a halottak, gép valamennyi csupán… |
| | Ám most a Sacré Coeur tornyában, |
| a Ménesi-úton a tizenkettőt veri az óra… |
| Megállnak a gépek. Egy tapodtat se tovább! |
| És a meredélyeken lefelé megindul a pallérok, |
| | görnyedt kőművesek, homokhordóleányok |
| hosszú rabszolgasora… Bús bábeli emlék… |
| És az a fickó, aki még az imént |
| fenn lengett az emelet bádogereszén, |
| most már alulról, szájtátva, élve, lihegve |
| | lesi egy gömbölyű munkásleánynak |
| feltűrt és lépteitől libegő szoknyája alól |
| Kemény fogsora szétnyíl… de beléharapna!… |
| | Lassan előveszi kését, kinyitja, |
| s az élesrefent, hosszú pengét mohón belevágja |
| Szája csámcsogva falja a kenyeret, |
| szeme meg a gömbölyű, krémszinű térdet… |
|
|
