| mikor az életre haragszom: |
| eljött hozzám egy téli estén |
| a karcsú, lenge bécsi asszony. |
|
| Lépése lassú volt, de biztos, |
| körültekintett a szobába. |
| Aztán megindult… S fény sugárzott, |
|
| A kályhához ment legelőször: |
| tüzet gyújtott, hogy melegedjem. |
| S ettől a forró pillanattól |
| ő lett az én egyetlenegyem… |
|
| vállamra tette – mindhalálig. |
|
| Ha meg nem értette beszédem, |
| szelíd szeméből fényes könny jött; |
| s harapni kezdte gyöngyfogával |
| a magyar szót, e drága gyöngyöt… |
|
| Beszél… beszél… Kedves hibáit |
| megcsókolom meleg kis ajkán. |
| a hárfám és a balalajkám. |
|
| Tán én is még magyarabb lettem, |
| mert nincs boldogabb földön s égen, |
| mint én, mikor a bécsi asszony |
|
|
