| Be másképp látom már az őszt, |
| megkuszált fényét, fáradtságát, |
| mint akkor, mikor ifjúságom |
| szent erejével, kipirultan |
| mentem ősszel a temetőbe, |
| hogy a halál sötét szüretjén |
| lengessem meg bő szüretem… |
| amelyre harsogó szinekkel |
| pingálta szent kezével Érosz: |
| Örök élet!… örök vérhullám!… |
| Csók, mely az egyenlítő hosszát |
| perzseli át karja hevével… |
| Ezt írta Érosz lobogómra, |
| és azt, hogy én nem halhatok meg! |
| hogy én nem múlok semmi ősszel! |
| hogy én leszek az az egyetlen, |
| akin nem fog ki a halál!… |
| … Be másképp látom már az őszt ma!… |
| Én is csak úgy, mint az a páfrány, |
| melynek üde, karcsú karéját |
| új életre már nem feszíti |
| se harmatcsepp, se nap zománca – |
| csak áll az őszi kert zugán, |
| szilvák, barackok, almák érett |
| ködében, s míg egymásután |
| ejtegeti le barna, száradt |
| nyilait a rezgő avarba, – |
| víg hangzavarja zúg feléje |
| s lenge leányruhák között |
|
|
