Be másképp látom már az őszt, |
megkuszált fényét, fáradtságát, |
mint akkor, mikor ifjúságom |
szent erejével, kipirultan |
mentem ősszel a temetőbe, |
hogy a halál sötét szüretjén |
lengessem meg bő szüretem… |
amelyre harsogó szinekkel |
pingálta szent kezével Érosz: |
Örök élet!… örök vérhullám!… |
Csók, mely az egyenlítő hosszát |
perzseli át karja hevével… |
Ezt írta Érosz lobogómra, |
és azt, hogy én nem halhatok meg! |
hogy én nem múlok semmi ősszel! |
hogy én leszek az az egyetlen, |
akin nem fog ki a halál!… |
… Be másképp látom már az őszt ma!… |
Én is csak úgy, mint az a páfrány, |
melynek üde, karcsú karéját |
új életre már nem feszíti |
se harmatcsepp, se nap zománca – |
csak áll az őszi kert zugán, |
szilvák, barackok, almák érett |
ködében, s míg egymásután |
ejtegeti le barna, száradt |
nyilait a rezgő avarba, – |
víg hangzavarja zúg feléje |
s lenge leányruhák között |
|
|