Be sokszor gondolok azokra, |
kik engem hűtlen elfeledtek: |
kik a szívükből kivetettek |
s a hullaházba, jégre tettek. |
|
Kik a nevem már ki se mondják, |
s mint sírt, mely be van nőve fűvel, |
elkerülik, s gyáva derűvel |
bánnak a tizenkét betűvel… |
|
Elfelejtik, amit jelentett |
e betűk sora: egy világot, |
az életet, e nagy karátot, |
a nők s férfiak: a barátok… |
|
a vérszövetség hős rubintját: |
vak öklükkel arculsuhintják |
élet és halál drága titkát. |
|
Az áldozatot is felejtik, |
egy szent ország véres határát, |
hol a sátán rabolva jár át… |
|
Elfelejtik azt, aki voltam; |
azt, akik voltak, elfelejtik; |
aki vagyok, azt sárba ejtik: |
a nagy művet fércére fejtik… |
|
Elfelejtik az én nevemmel |
életük fényét és babérját; |
az ifjúságuk vágyát, célját… |
S az öregség tompa acélját… |
|
|