| Be sokszor gondolok azokra, |
| kik engem hűtlen elfeledtek: |
| kik a szívükből kivetettek |
| s a hullaházba, jégre tettek. |
|
| Kik a nevem már ki se mondják, |
| s mint sírt, mely be van nőve fűvel, |
| elkerülik, s gyáva derűvel |
| bánnak a tizenkét betűvel… |
|
| Elfelejtik, amit jelentett |
| e betűk sora: egy világot, |
| az életet, e nagy karátot, |
| a nők s férfiak: a barátok… |
|
| a vérszövetség hős rubintját: |
| vak öklükkel arculsuhintják |
| élet és halál drága titkát. |
|
| Az áldozatot is felejtik, |
| egy szent ország véres határát, |
| hol a sátán rabolva jár át… |
|
| Elfelejtik azt, aki voltam; |
| azt, akik voltak, elfelejtik; |
| aki vagyok, azt sárba ejtik: |
| a nagy művet fércére fejtik… |
|
| Elfelejtik az én nevemmel |
| életük fényét és babérját; |
| az ifjúságuk vágyát, célját… |
| S az öregség tompa acélját… |
|
|
