Ki az az úr, ki minden reggel |
szemembe néz a megkopott tükörből? |
S ijedten kapja el fejét, |
meglátva ajkamat, mely búra görbül… |
megkötöm sötét nyakkendőmet. |
Ki az az úr, ki minden reggel |
|
Ki az az úr, ki minden este |
ott les reám a megkopott tükörben? |
S megcsóválja búsan fejét, |
meglátva vállam, roskatagra törten? |
S míg az ágyamba ballagok, |
kísér, mint testvért, távolodva… |
S mint sírba készülő felé: |
felém búcsúja csókját dobja… |
|
Csak egyszer nyúlna át keményen |
hozzám a tükör sebhelyes üvegjén! |
őszintén szemembe meredvén: |
ne menj tovább oly roskatag! |
Nem engedlek! Állj meg! Elég volt! |
az élet, ez a sanda fényfolt… |
|
|