| Ki az az úr, ki minden reggel |
| szemembe néz a megkopott tükörből? |
| S ijedten kapja el fejét, |
| meglátva ajkamat, mely búra görbül… |
| megkötöm sötét nyakkendőmet. |
| Ki az az úr, ki minden reggel |
|
| Ki az az úr, ki minden este |
| ott les reám a megkopott tükörben? |
| S megcsóválja búsan fejét, |
| meglátva vállam, roskatagra törten? |
| S míg az ágyamba ballagok, |
| kísér, mint testvért, távolodva… |
| S mint sírba készülő felé: |
| felém búcsúja csókját dobja… |
|
| Csak egyszer nyúlna át keményen |
| hozzám a tükör sebhelyes üvegjén! |
| őszintén szemembe meredvén: |
| ne menj tovább oly roskatag! |
| Nem engedlek! Állj meg! Elég volt! |
| az élet, ez a sanda fényfolt… |
|
|
