Kosztolányi Dezsőhöz

Drága barát, beteg költő, ki fekszel
idegzsongító porok vánkosán,
míg higanyoszlop lett szines irónod,
mely le-fel táncol véred taktusán:
az újuló tavasz varázskörében
be nagyon sokszor gondolok reád!
S ki nem gördülő könnyem bús izében
dúdolom ifjuságunk szép dalát…
Dúdolom az Üllői-úti fák-at,
mik szőke fényben fejed fürdeték…
És illatát ezer nyíló virágnak,
amely édes mámort lehellt beléd…
És dúdolom a Kisgyermek panasszá-t,
szegényét, kit az éj megbabonáz;
s a rémek közt ott látom fáradt arcod,
melyet bénán, megszállva tart a láz…
És dúdolom, dúdolom utcahosszat
szavaidat, a fényes és fanyar –
édes igéket s az emlékezettől
az eltűnt ifjúság szivembe mar…
Figyelem messziről szíved verését,
elhozza nékem a tavaszi szél…
És hallom nyelved tikkadt rezdülését,
amelyen át a fájdalom beszél…
S kezed szorítom némán… A tíz ujjam
csontig merülő imába szorult…
Hogy itt maradj a jövő oszlopául,
ahogy oszlopnak érlelt meg a mult!
És dúdolom a remény ritmusát is,
mélyen, magamba, hittel és vakon:
hogy itt cikkázik majd a pesti uccán
megint erősen és fiatalon;
s dalolni fogsz, s még gordonka-daloddal
megint szebb lesz az elcsúnyult világ…
S feléd hajolnak s új virágba szöknek
mégegyszer az üllői-úti fák…



Hátra Kezdőlap Előre