Drága barát, beteg költő, ki fekszel |
idegzsongító porok vánkosán, |
míg higanyoszlop lett szines irónod, |
mely le-fel táncol véred taktusán: |
|
az újuló tavasz varázskörében |
be nagyon sokszor gondolok reád! |
S ki nem gördülő könnyem bús izében |
dúdolom ifjuságunk szép dalát… |
|
Dúdolom az Üllői-úti fák-at, |
mik szőke fényben fejed fürdeték… |
És illatát ezer nyíló virágnak, |
amely édes mámort lehellt beléd… |
|
És dúdolom a Kisgyermek panasszá-t, |
szegényét, kit az éj megbabonáz; |
s a rémek közt ott látom fáradt arcod, |
melyet bénán, megszállva tart a láz… |
|
És dúdolom, dúdolom utcahosszat |
szavaidat, a fényes és fanyar – |
édes igéket s az emlékezettől |
az eltűnt ifjúság szivembe mar… |
|
Figyelem messziről szíved verését, |
elhozza nékem a tavaszi szél… |
És hallom nyelved tikkadt rezdülését, |
amelyen át a fájdalom beszél… |
|
S kezed szorítom némán… A tíz ujjam |
csontig merülő imába szorult… |
Hogy itt maradj a jövő oszlopául, |
ahogy oszlopnak érlelt meg a mult! |
|
És dúdolom a remény ritmusát is, |
mélyen, magamba, hittel és vakon: |
hogy itt cikkázik majd a pesti uccán |
megint erősen és fiatalon; |
|
s dalolni fogsz, s még gordonka-daloddal |
megint szebb lesz az elcsúnyult világ… |
S feléd hajolnak s új virágba szöknek |
mégegyszer az üllői-úti fák… |
|
|