| Drága barát, beteg költő, ki fekszel |
| idegzsongító porok vánkosán, |
| míg higanyoszlop lett szines irónod, |
| mely le-fel táncol véred taktusán: |
|
| az újuló tavasz varázskörében |
| be nagyon sokszor gondolok reád! |
| S ki nem gördülő könnyem bús izében |
| dúdolom ifjuságunk szép dalát… |
|
| Dúdolom az Üllői-úti fák-at, |
| mik szőke fényben fejed fürdeték… |
| És illatát ezer nyíló virágnak, |
| amely édes mámort lehellt beléd… |
|
| És dúdolom a Kisgyermek panasszá-t, |
| szegényét, kit az éj megbabonáz; |
| s a rémek közt ott látom fáradt arcod, |
| melyet bénán, megszállva tart a láz… |
|
| És dúdolom, dúdolom utcahosszat |
| szavaidat, a fényes és fanyar – |
| édes igéket s az emlékezettől |
| az eltűnt ifjúság szivembe mar… |
|
| Figyelem messziről szíved verését, |
| elhozza nékem a tavaszi szél… |
| És hallom nyelved tikkadt rezdülését, |
| amelyen át a fájdalom beszél… |
|
| S kezed szorítom némán… A tíz ujjam |
| csontig merülő imába szorult… |
| Hogy itt maradj a jövő oszlopául, |
| ahogy oszlopnak érlelt meg a mult! |
|
| És dúdolom a remény ritmusát is, |
| mélyen, magamba, hittel és vakon: |
| hogy itt cikkázik majd a pesti uccán |
| megint erősen és fiatalon; |
|
| s dalolni fogsz, s még gordonka-daloddal |
| megint szebb lesz az elcsúnyult világ… |
| S feléd hajolnak s új virágba szöknek |
| mégegyszer az üllői-úti fák… |
|
|
