11 János váradi prépost+ nevében Miklós× krakkói dékánnak+

Tiszteletreméltó Atyám és Uram!

Az áldatlan idők* béklyójában nem indulhattam el az úton,* amelyre lelkem vágyott, hanem visszatérve a véget nem érő próbatétel eme házába, az igazat megvallva már magam sem tudom, mi is az én rangom.* Nem azért, Atyám, mintha mindenestül megfeledkeztem volna a magam állapotáról, vagy mintha úgy vélném, hogy nincs különbség szilárd meg ingatag között – hanem mert képtelen vagyok megmagyarázni helyzetemről azt, amit számba venni talán még képes vagyok –, kiváltképp amikor még most is azt tapasztalom, hogy más az, amit elébem tesznek,* s más az, amit ellenem.* Ehhez hozzájárul még életem ama súlyos válsága+, amitől lelkem oly zűrzavarban hánykolódik, hogy alig-alig tudok különbséget tenni az emberek* jobb s bal keze között.

Ennélfogva, úgy hiszem, méltán mentséget talál Atyaságtok az én számomra, ha ez ideig nem valami gyakran írtam: bizonyára csak Atyám fájdalmát tetéztem volna, a magam undorára viszont nem találtam volna elégséges magyarázatot. Nagyon féltem az emberek titkos ítélkezésétől is; többnyire a tőlük való rettegés kényszerít vallanom, hogy csak azt tudom, hogy semmit sem tudok, és szorongásomban olykor még saját címemet+ sem ismerem.

Egyszer már kijelentettem és eltökéltem magam, hogy amíg élek, személyemben, szívemben, lelkemben, készséges szolgálataimban mindenkor a tiétek leszek; bizonyára hízelgőre vallana ezt újra meg újra elismételni. Az viszont valóban nagy könnyebbség volna bánatomban,* ha Atyaságtok nem feledkezett volna meg énrólam! De hát nem csoda: mert e világon csak a boldogok+ emlékét őrzik. Így voltam én is: amíg boldognak* látszottam, Atyám is élénken az emlékezetében tartott; most azonban, sorsom megváltozásával,* boldogságommal együtt ez is elhamvad.

Tudom én, Atyám, mit csinálnak* velem másutt: nem fizetek érte nagy árat; talán csak azt fájlalom inkább, hogy el fogom veszíteni a barátaimat. Ám mindenestül rábízom ezt az isteni akaratra; elviselem, ahogy tudom, hiszen a kocka el van immár vetve.* Úgy hittem – sőt úgy hiszem még most is –, hogy erős alapokra támaszkodom; de mert e zivatarokban még nagy tornyok is leomlanak, nem sokat számít, ha e mennydörgés fondorlata porba sújt engem is stb.

[1444–1445 fordulója]




Hátra Kezdőlap Előre