27 Krisztusban szentséges Atyámnak és Uramnak, Miklós Úrnak,+
a Szent Római és Egyetemes Egyház Főpásztorának, félve tisztelendő Uramnak
– János, Magyarország kormányzója

Boldogságos Atyám és félve tisztelendő Uram!

Az elmúlt napokban* az ügy méltóságának megfelelő követet állítván tisztelendő atyámnak, Miklós dékánnak a személyében, úgy gondolom, teljesen sikerült kifejezésre juttatnom, hogy mekkora hódolattal viseltetik ez az ország Boldogságtok iránt. Arra ugyanis mindenkor különös gonddal ügyeltünk, hogy a hűséges hódolat, mely egyike a legfőbb erényeknek, változatlan szilárdsággal érvényesüljön az Apostoli Szék irányában. Ezenfölül úgy hiszem, e bölcs férfiú semmit el nem mulasztott, amit elmondania, illetőleg kifejtenie kellett és lehetett mind szándékaink,* mind reményeink* felől, és arról is, hogy milyen szent és heves düh táplál* bennünket, hogy az új vereségeket elkerüljük, a régieket pedig megtoroljuk. Amikor ő nemrég visszatért Szentségtek színe elől, a válasz, amit hozott, méltó és megfelelő volt ezekhez az ügyekhez, főleg mivel beszámolójából megismertük Szentségtek ragaszkodó szeretetét ez iránt az ország iránt, ennek rangja és boldogulása iránt, kivált azok* végrehajtásával kapcsolatosan, amelyek megtételére most mind az alkalom, mind az erős remény sarkall bennünket.

Fájlaljuk, hogy néhai Jenő pápa őszentsége személyében mindezeknek olyan nagyszerű* szorgalmazója távozott el+ az élők sorából, aki hogy megerősítse bennünk a keresztény név méltóságát, szinte fölmérhetetlen volt, nem többet áldozott-e föl önmagából érettünk, mint amennyit megtartott önmagának.+ Ám az említett hírnök* jóvoltából Szentségtek iránti bizalmunk és reményünk is annyira megnövekedett, hogy örvendezünk, amiért Boldogságtokban Jenőnek kétszeres vagy inkább többszörös lelke lakozik, mert meggyőződésünk, hogy eljött immár az idő (igaz,* később, mint a keresztény világhoz méltó lett volna), amikor ilyen nagy vezér, a katolikus vallás ilyen nagyfejedelme alatt lehetőség nyílik arra, hogy akik ez ideig még a pajzsot* is alig bírtuk, a magunk és hitünk ellenségeivel szemben ezután karddal harcolhassunk.

Nagy és jogos reményt merítve ezekből küldjük vissza Szentségtek lábaihoz a főpapok és báró urak döntése alapján az említett követet – egy személyben most a reményeinket túlszárnyaló segítség átvevőjét –, aki kétségbevonhatatlanul fogja igazolni, s mint szemtanú* igazolhatja is, állhatatos szándékunkat s azt, hogy Isten nevében nem kisebb lelkesedéssel, mint erőfeszítéssel fáradozunk most folyó hadjáratunk végrehajtásán, amelyet kellő okkal indítottunk meg, ám a közbejött kényszerhelyzet miatt meg kell gyorsítanunk.

Egyébként* azzal kapcsolatban, hogy Boldogságtok véleménye szerint engem a vakmerőség, nem pedig a kellő körültekintés sarkallt, ezért arra bíztatott, hogy a hadjáratot halasszam a jövő esztendőre, és ez okból ha meg nem is tagadta Szentségtek a kért segítséget, de úgy látszott, elhalasztotta – bizony szerettem volna Szentségtek óhajának eleget tenni, és annak tanácsával élni, akinek pártfogását is élvezem. Csakhogy mivel az az ősi ellenség, a törökök császára, akibe új erőt öntött a keresztények legutóbbi veresége,*+ nagy szárazföldi és vízi erőkkel vonult föl a határaink mentén, és már többször megkísérelte a betörést, magunknak is hirtelen hadi előkészületeket volt szükséges tennünk, hogy e nagy erőnek ellenállhassunk, nehogy az ő készültsége fölkészületlenül találjon bennünket. Mert ez az ellenség, ha nem is nyíltan, de folyvást háborúval fenyeget bennünket, amit gyakorta előbb indított meg, mintsem jelét adta volna.

Háborúval kényszerítve+ tehát háborúra megindultunk Isten nevében, és nem akartuk elhalasztani a kedvező időpontot, nehogy kedvező alkalmat szolgáltassunk az ellenségnek. Amikor pedig ez ennek a hírére azonnal megállt és részint halogatással, részint különféle színlelt hadmozdulatokkal megpróbálta kijátszani terveinket, mi ezt a jelenlegi szükséghelyzetet is korábbi szándékunk megszilárdítására használván fel úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a megkezdett hadjáratot, és annál hevesebben támadunk, minél nagyobb a reménye+ és nagyobb a bátorsága annak, aki betör, mint annak, aki védekezik.

Én pedig a magam személyét teszem meg Szentségtek színe előtt e szándék és szükséghelyzet hírnökének, inkább azt tartva szem előtt, hogy mi a teendő, mint hogy mi a mondandó. És aligha mernék kezeskedni afelől, hogy – ha elodázzuk a háborút –+ később is meglesz ugyanez a lendület és ugyanez a lelkesedés, és hogy a nyárig ezek megvalósítása céljából ugyanezt a munkát ismét ki fogjuk tudni izzadni, kivált ha e táborokat és zsoldokat lazábbra fogjuk; ezáltal ugyanis nem elodáznók a háborút, hanem rövidesen tulajdon határainkon belül kellene szembenéznünk vele.

Ennek okáért nem a háborúra, hanem az időre vonatkozó terv+ megváltoztatásával fogok hozzá e szent feladathoz, amelyben szent elhatározásom, hogy inkább vasban, fegyverek között halok meg, mintsem tovább elnézzem népem szenvedését. Dicsőségem nem marad el, akár a tisztességgel győző, akár a tisztességgel bukó sorsát magasztalják majd. De Boldogságtoknak támogatnia kell a vállalkozást! Bizony elszántam* magam, hogy sok vitéz katona életét elzálogosítom ezért az ügyért; Boldogságtok se habozzék hát ily drága zálogra támaszkodva a hitért vállalt feladatokat támogatni!

Mindezekről részletesebben és bővebben fog szólni, s mindent meg is magyaráz majd Miklós úr, aki megérdemli, hogy miként mi hallgatni szoktunk rá, éppúgy meghallgassa őt Szentségtek is – akit a Magasságbeli őrizzen meg jó egészségben kívánságaink szerint!

Kelt előrenyomulásunk közben a Duna gázlóinál, Kövi+ mezőváros mellett, az Úr 1448. esztendejében, szeptember hó 8-án.




Hátra Kezdőlap Előre