28 János kormányzó nevében Miklós pápa úrnak+
ugyanabban az ügyben; de itt világosabban kifejezésre jutnak a hitetlenektől
elszenvedett vereségek miatti panaszok meg a hadjárat okai

Boldogságos Atyám és félve tisztelendő Uram!

Úgy hiszem,* mind levelem, mind tiszteletreméltó követem+ beszámolója kellőképp föltárja Boldogságtok előtt, hogy milyen gond és aggodalom szorongatja ezt az országot, és miféle erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy az égiek haragját lecsillapítva elnyerhessük* a keresztény szabadság reményét, amelynek* vétkünk vagy sorsunk jelen állapota – miután tömérdek vihar tépázta már – a hitetlenek sarka alá taszítva jósolta meg,* hogy a mélybe* hanyatlik, és amelyet* (hogy szép szavak helyett igazat szóljak) az ellenség ez ideig bizony szemlátomást kitartóbban ostromolt, mint polgárai* védtek. Ha e kérdésben kiegészítem valamivel e férfiú veretes szavait (holott nem kételkedem abban, hogy mindent kimerítően előad, nemcsak terveinkkel lévén tisztában, hanem mint szemtanú a megvalósításukkal is), e hadi készülődésben nem látszik fölöslegesnek, hogy mint megvalósítójuk, ez ügyben tett intézkedéseimről követem szavaihoz a magaméit is hozzáfűzzem – mármint azokat, amelyek lelkemet nyugtalanítják és zaklatják, s mentül inkább zaklatják, annál kevésbé lehet elhallgatni vagy lelkemből kivakarni* őket. Nem toldván meg azokat semmi új vagy ismeretlen dologgal, csupán hogy a közösséget ért bajok felszított fájdalma+ fogékonyabbá tegye a sok bajtól eltompult érzékeket, és még ismeretesebbé váljon, hogy e hadjárat oka még magánál a hadjáratnál is fontosabb.

Ha jól emlékszem, csaknem huszadik lusztruma* folyik annak, hogy Európa körül itt ólálkodnak a törökök ellenséges, Istenre és emberekre acsarkodó fegyverei, és miután a rövidnél is hamarább* leigázták Görögországot, a macedón meg a bolgár királyságot, majd Albániát, és mérhetetlen pusztulást hoztak sok-sok földre, amelyek emléke s említése egyaránt fájdalmas, és gőgösen kigúnyolva, romba-gyászba döntve, szolgaságba taszítva, vallásukból kiforgatva őket, idegen hitet, idegen erkölcsöt, idegen törvényt és hitetlenek nyelvét kényszerítették reájuk. Semmi szentet vagy profánt épségben nem hagytak; semmit – ismétlem – érintetlen nem hagytak, aminek karddal, megfélemlítéssel, aminek tűzzel vagy rabigával ártani lehetett: ahová betették a lábukat, menten meggyalázták. Onnét azután a pusztító vész az összes szomszédokat megtámadta, legutóbb pedig már szinte Európa köldökéig* kóborolva el, végül is országunk s hazánk tőszomszédságában vetette meg a lábát. Csodálkozzék csak, Boldogságos Atya, aki tudja, hogy mennyi erő volt hazánkban ennyi megpróbáltatásnak nem annyira leküzdésére, mint elviselésére, mely ha hitében nem szilárd, javaiban – úgy vélem – soha szilárd támaszt nem kapott volna!

Már több mint hatvan* esztendeje, hogy csaknem szakadatlanul álljuk a háború perzselő dühét+, mégpedig saját erőnkből, egyetlen nép fegyvereivel. Úgy-ahogy helytálltunk, pedig kimerített+ a sok vereség, hadakozás és gyász, megtört a fájdalom, megtizedelt a halál bennünket. Mennyi félelem és rettegés él az emlékezetünkben! Hányszor néztük+ a falakról az ellenség táborát, a lángoló tetőket, a siránkozó menekülőket, a mindent betöltő nyomorúságot, a feldúlt földeket, a gyászoló házakat, testvéreink ellenségnek kiszolgáltatott testét, a győztes fennhéjázását, az ellenség rabigáját, a szomorú hadifoglyok siralmas meneteit! Hogy néhány szóba foglaljam össze az egészet: minden ellenségességet fölülmúlt,+ amit elszenvedtünk, fegyvereinken és a szabadságra emlékező lelkünkön kívül másunk alig maradt, kivált mivel gyakorta kerültünk végveszélybe – és nem is tudom, bennünket vagy foglyainkat kötözött-e meg a sors erősebb bilincsekkel és ádázabb kényszerűséggel. De bárminő súlyosak voltak is, inkább elviseltük a csapásokat, semmint szolgáljunk, mert mindenkor nagyobbnak tartottuk a hit veszteségeit, mint a földi javakéit. Elég jogos-e hát a fájdalmunk? Hiszen nincs az a kegyetlenség,+ amit el ne követtek volna rajtunk, és még mindig nem elég: akár győzünk, akár legyőznek, állandóan nyakunkon az ellenség, mely szinte nagyobb gyűlölettel harcol ellenünk, mint amekkora erővel!

Ellenségünk most is drága zsoldon vett, nagy hadseregével szárazon és vízen inkább bosszút, mint győzelmet akar venni mirajtunk. Határszéli betörései* szólítottak hadba bennünket, s hogy ne tetézzük a bajokat mulasztással, úgy határoztunk, hogy inkább mi megyünk a várt ellenséghez, mint késlekedésünk következtében ő jöjjön mihozzánk – abból a meggondolásból, hogy jobb támadást indítani, mint azt elszenvedni. Elég volt már látnunk az iga alá kényszerített, gyalázatos ígéretre szorított rabokat, a keresztény főkből szedett adót és a megbilincseltek átkozott piacait,*+ amint évről évre tetézték vallásunk gyalázatát! Elég volt – ismétlem – abból, hogy a kegyes hiszékenység és a mennyei ostor e keresztény sírok borította sok siratnivaló földön elégítse ki éhségét, ahol ha vannak is túlélői e nagy hajótörésnek, sóhajtoznak inkább, mintsem élnek! Mind ez ideig akadály volt ez az új ragály, a belső széthúzás,* amely erőink színe-virágát fölemésztve+ olyan állapotba taszított bennünket, hogy úgy látszott, már sem a bajokat,+ sem az orvoslást nem tudjuk elviselni.

E nép viruló ereje+ önmagát tette tönkre, és egyébtől sem félt jobban, mint a maga katonáitól és a maga fegyvereitől.

Most azonban, Szentséges Atya, hogy elhárult szinte minden akadály, amit a háború dühe támasztott, megnövekedett a reményünk és bátorságunk hazánk megoltalmazását illetően. Isten jóságából tehát és a Szentségtekbe vetett bizalommal szükség volt e nagy célhoz méltó kezdeményezésre, amelynek kezdeményezőjeként és vezetőjeként én belefogtam a vállalkozásba, és megpróbálom tovább szítani a már amúgy is elszánt katonák lelkesedését; az van hátra csupán, hogy ne a Duna partján megállva gátoljuk meg az ellenséget az átkelésben, hanem hogy átkelvén, a túlsó oldalon terjesszük ki a háborút, nem is csak azért,+ hogy folytassuk, hanem hogy befejezzük. Minthogy azonban ez nagyobb vállalkozás, mint amekkorát ez az ország saját anyagi forrásaira támaszkodva vagy saját költségén fedezhetne, továbbá minthogy a legfőbb dologra, a keresztény szabadságra irányul, ezért korábbi levelemhez hasonlóan most is nyomatékosan kérem Boldogságtokat, akire az érettünk való gondviselés örökségként háramlott, hogy egyéb elfoglaltságai közepette a mi ügyünket, a hit ügyét is méltassa tekintetére, és fogja pártját olyan gonddal, hogy ne kényszerüljek e megkezdett dolgot holmi szükség hatására akár lanyhábban kezelni, akár teljesen abbahagyni, és nem fegyverek, hanem emberi szükségletek elől meghátrálva ne legyek kénytelen mind megvalósításra váró, mind megvalósított terveimet föladni, a katolikus hit kárára, szégyenére és örök veszteségére.

Anyagi erőben is, létszámban is igen erősek, akikkel fegyvereinket össze kell mérnünk s félek, hogy e törökökkel megkezdett háborút majd egész Ázsia ellen kell folytatnunk. Ennek okáért+ annál nagyobb lehet a reményünk a keresztény szolgaság lerázására, mennél kitartóbbak vagyunk; mert a hadjáratot vagy nem kellett volna sem tanácsolni,* sem elvállalni – vagy ha már tanácsoltatott és elvállaltatott, akkor e jelentős ügy méltóságának megfelelően kell folytatni s befejezni is! Befejezni pedig akkor fogjuk, ha a megvert* ellenség sarkában maradunk, s ha mindaddig nem tágítunk, amíg az ellenségnek Európából való kiűzése valóra nem váltja reményeinket. Nem könnyű dolog a hadviselés, mely állhatatosságot kíván! Az ellenség már számtalanszor megtámadott, de nem tágít, míg le nem győztük; ezért tartós és biztos béke nem lehetséges vele. Célszerű tehát kitartóan a sarkában lenni és figyelmünket ébren tartani; és a sarkában is leszünk, ha Szentségtek segíti kitartásunkat! Rövid lesz a dolog, ha egyidejűleg cselekszünk, és ha megszakításokkal meg szünetekkel nem tesszük fásulttá reményeinket. Most rendelkezik Boldogságtok olyan sereggel, mely fölér ezzel a zsolddal, rendelkezik olyan katonákkal, akik égnek a vágytól, hogy megtorolhassák a házukat ért gyászt, akik nem ideiglenes,* hanem állandó fegyverben állnak örök ellenségeinkkel szemben, kik soha meg nem barátkoznak a keresztény névvel. Csak a támogatás ne maradjon el, hogy célunkat elérve a fölszabadított Európa, hitét visszanyerve, a Szentszék dicsőségét és fényét hirdesse!

Ezeket szólván,* egyszersmind innét tovább indulván borulok le Szentségtek lába elé, akit a Magasságbeli őrizzen meg kívánságaink szerint szent egyháza kormányzására!

Kelt Rácország, azaz Szerbia földjén seregünk előrenyomulása közben, a Duna gázlójánál, amelyet köznyelven Kövesnek+ hívnak, az Úr 1448. esztendejében, szeptember 17-én.




Hátra Kezdőlap Előre