Főtisztelendő Atya és Nagyságos Férfiú! Nagyrabecsült Uraim!
A fájdalom s a sűrű sóhajok szavamat szegik, és szinte valamennyi tagom verejtékben ázik, miközben e levelet írom, amelyet – úgy hiszem – magatok is könnyeitekkel árasztotok el, még mielőtt a végére érnétek.
Harmadnapja, éjfél előtt, kezdetben ártalmatlannak tetsző láz támadta meg felséges királyunkat, majd fokozatosan veszedelmes kelevény+ döntötte ágynak, míg azután tegnap, a huszonharmadik óra táján kilehelte a lelkét, miután magához vette az egyház szentségeit, önmagát és országait pedig Isten kegyelmébe ajánlotta. Bennünket, nem is őt sújtotta a halál! Könnyes szemmel tekintettem szépséges orcájára, melyet már a halál sápadtsága foglalt le magának az ember fiai között. Láttam, a végzet mint hajtja uralma alá egy hatalmas birodalom uralkodóját, oly büntetést mérve rá az oktalan balsors, amely méltatlan volt őhozzá: csak a mi bűneinkhez volt méltó! Mily nyomorúságos is az emberi lét: mindig a legboldogabb reményeket csalja meg, akkor buktatva a legmélyebbre az ember törekvéseit, amikor szárnyakat ád vágyainak!
Folytassátok ti a panaszokat; mi végezetül csak arra figyelmeztetünk, hogy minden gondotok s törekvéstek az legyen, hogy épségben térhessetek haza – ha ugyan épek maradhatnak a drága fő elvesztével csonkává lett tagok. Higgyétek el nekem, s legyetek biztos tudatában annak, hogy ez a gyötrelem mindaddig a lelkemen ül, míg sértetlenül viszont nem látlak benneteket országunkban. Legyetek jó egészségben, ha lehetséges!
Prága, 1457. Szent Katalin napjának előestéjén+.
János váradi püspök+