32 II. Piusz pápának+
Mátyás király nevében

Szentséges Atyám!

Alázattal ajánlom magam szent lábai csókjára. – Később talán,+ mint kötelességem megkívánta volna, de végül most már van elegendő időm és lehetőségem, hogy írásban tájékoztassam Szentségteket a nálam történt eseményekről, amelyek során most az isteni kegy velünk együtt a maga jobbját is föl méltóztatott magasztalni. Úgy illett, hogy még a korábbiakat is messze megelőzze a híradás,+ tisztem jelentője, beszámolandó azon események soráról, amelyek Szentségteknek, az emberi világ legfőbb urának kívánságait és reményeit Isten dicsőségére és a köz üdvén való hathatósabb munkálkodásra serkenthetik. Ám hogy az eseményekről készülő beszámoló annál kimerítőbb legyen, mennél későbbi keletű, bármekkora halasztás árán is – el akartam készíteni, hiszen semmiképp sem volt szabad elmulasztanom. Úgy vélem, Szentségtek is örömmel hallgatja majd a bővebb részleteket, és ismeri meg pontosabban a már ismert tényeket.

Midőn tehát május elseje táján sereget gyűjtve letáboroztam a Duna partjain azon a szakaszon, amelyet az ellenség sűrű betöréseivel szinte már rendszeresen zaklatott és pusztított, megjelent a közelben nagy seregével és a maga módján erős csapatával a Nagy Török+ is. Kezdetben eléggé rejtve volt, hogy milyen irányban szándékozik támadni, mivel a tábora által elfoglalt térség többfelé is nyitott volt, és több útvonal is összetalálkozott rajta, amelyek bármelyikén elindulhatott. Földerítőink gyakorta s igen különböző jelentéseket hoztak: az egyik azt állította, hogy Nándorfehérvárt akarja körülsáncolni; a másik, hogy velünk készül megütközni; a harmadik, hogy másfelé szándékozik menni. Kevéssel később azonban megszűnt ez a bizonytalanság, és nyilvánvalóvá vált, hogy némely árulók hívására Bosznia felé veszi útját. Miután sietve odaért, árulással védte ki az árulást: győzött, még mielőtt kardot rántott volna, s így az árulás eredményeképp az árulók is kezére jutottak. Azután a csellel, ármánnyal, nem pedig fegyverrel legyőzött királyt+ is megkötözte, majd megkínozta és kivégeztette. Az ország valamennyi várát és erősségét meghódoltatta, miután őrségük önként megadta magát.

Mielőtt azonban még betört volna Boszniába, seregének nem kis részével a Száva folyó gázlóinak az irányába küldte ki Ali béget×, Szerbia prefektusát, hogy addig is akadályozza meg átkelésünket, vagy kényszerítsen bennünket visszafordulásra. A Száva ugyanis, Pannónia legjelentősebb folyóinak egyike, Magyarország teste és a bosnyák királyság között folyik. Ezzel az ellenséggel akadt tehát akkor elsőként dolgom, és ez utóbb szerencsével végződött. Miközben ugyanis ellenállt a mieinknek, és megkísérelte megakadályozni az átkelést, sőt a táborommal szomszédos részeket is elkezdte zaklatni, végül is nyílt csatában két, nem sokkal egymást követő támadással megtörtük, legyőztük és megfutamítottuk. Sok ellenség kardtól pusztult el, sokan pedig, akiket beleszorítottunk a folyóba, a habok között lelték halálukat, miután csónakjaik vagy fölborultak, vagy maguk borították föl azokat. Vezérük, kísérőinek kicsiny csapatától kísérve, sajkákon és ladikokon mentette életét. Én pedig, miután Isten ilyen győzelemmel ajándékozott meg, elhatároztam, hogy megragadom a reménnyel kecsegtető alkalmat, tüstént tábort bontottam az előbbi helyen, átkeltem a Dunán, és erőltetett menetben a Száva gázlóihoz vonultam, amelyeket az ellenség már korábban elfoglalt. Ezeket könnyűszerrel visszafoglalva elűztem onnét a már előzőleg megfutamított ellenség maradékait, és üldözésükre megindultam Szerbia felé.

Közben ugyanis a Török, befejezvén boszniai hadműveleteit, kivonult annak területéről, és visszahúzódott Macedóniába, s így be kellett törnöm Szerbiába. Kiadtam hát a parancsot, hogy ezt széltében-hosszában portyázzák be, tűzzel-vassal pusztítsák el és rabolják ki. Sok, ott kószáló ellenséges csapatba ütköztünk, amelyeket részben megsemmisítettünk, részben elfogtunk, és mintegy tizenötezer fogoly lélek+ nyerte vissza korábbi szabadságát állataival és javaival egyetemben. – Ezek történtek tehát Szerbiában.

Miután onnan visszatértem, szükségesnek tartottam seregem ama részének, melyet a fáradalmak elcsigáztak, némi pihenőt engedni, hogy ha magához tér, utóbb fontosabb feladatot bízhassak reá. A másik résszel, amelyik frissebbnek látszott, valamint újonnan zsoldba fogadott segédcsapatokkal a minapi csapás következtében elveszített Bosznia visszafoglalását terveztem, hogy ha már az ármányok meggátoltak abban, hogy elébe vágjak bukásának, legalább bukott állapotban megfelelőképp gondoskodjam róla Isten segítségével, aki bosszút áll a csalárdságért és ármányokért. Mert fölidézvén magamban s tüzetesen megfontolván, hogy e bukásban mily nagy és súlyos seb érte a keresztény világot, a gondoskodás szükséges volta nem engedte halogatnom az orvoslást, hanem azonnali fölkészülésre és cselekvésre ösztönzött, amit ha akár csak egy hónapig is elmulasztottam volna, tapasztalatból merem állítani, hasonló alkalom soha vissza nem tért volna. Útnak indultam tehát, és még mielőtt teljesen fölkészültem volna, máris az alkalom megragadására szorítottam magam; előreküldtem embereket az akadályok eltávolítására, magam is követtem őket, odavonultam, és Jajca várát – vagy hogy közkeletűbb szavakkal fejezzem ki magam: erődjét és városát – ostromgyűrűvel körülzártam; ez úgyszólván a fő erőssége annak az országnak, és mind a természetes, mind a mesterséges védőművek valamennyinél jobban oltalmazzák. Alig kezdtem el ostromolni, a város lakosai szinte már az első támadáskor megadták magukat, és amikor betörtem a városba, fegyveres összecsapásra került sor a törökökkel is. Ezeket a mieink még aznap – vagyis az ostrom megindulását követő negyedik napon – legyőzték, egy részüket levágták, más részüket a várba szorították vissza; már csak a várat kellett megostromolnunk. E csaknem három hónapig tartó ostrom folyamán kemény viszontagságokat kellett kiállnunk, többet szenvedtünk a kedvezőtlen időjárástól, többet a zord téltől meg a legkülönfélébb kellemetlenségektől, mint az ellenségtől – de állhatatosságunk és kitartásunk végül is győzelemre vezetett. A bezárkózott ellenség nagy részét megöltük, a maradékot pedig puszta élete árán önmaga és a vár megadására kényszerítettük.+ Közülük jó négyszáznak – keménykötésű, fegyverhez szokott harcosnak – megkíméltem az életét, és magammal vittem őket, hogy majd mint szolgáknak, jó hasznukat vehessem.

Miután ily módon visszavettem Jajca+ erődjét és városát, hamarosan egy sor további erőd is megadta magát. Már körülbelül harmincat kerítettem kézre, és ugyanennyi vagy valamivel több tért hűségemre és adta meg magát. Biztos reményem volt a többiekre vonatkozólag is, amelyek mostanig nem maradhattak volna meg – vagy csak kevés közülük – az ellenség kezén, ha a mind hidegebbre forduló téli időjárás véget nem vet további fáradozásaimnak. Ezért azután tanácsosabbnak tartottam visszavezetni a sereget, és a többi, reám váró feladatra fordítani figyelmemet. Visszatértem tehát Boszniából – már a megelőlegezett reménytől boldogan, de az eredménytől még boldogabban: arra a kedvező alkalom és a reám váró feladatok iránti felelősség sarkallt, míg ezt az Isten kegyessége folytán értem el. Ám mindkettő gyarapítására olyan biztos alapokkal rendelkezünk immár, hogy azokra támaszkodva a Bosznia romlásából a kereszténység testén támadt sebet a korábbinál nagyobb sikerrel és eredménnyel lehet majd orvosolni. Pedig ez a seb Európának már nem csupán a sarkait vagy oldalait, hanem a szívét érte, és gonosz mételye minden tagjába behatolhatott volna. E téren tehát megvan bennem a készség, hogy fokozzam gondoskodásomat – de hogy hasznos szolgálatom ne lásson fogyatkozást, ahhoz Szentségtek kezdeményezése és támogatása szükséges, mert a ti kezetekben van minden hatalom, uralom és vezető szerep. – A boszniai ügyekről elég is ennyi.

Most azonban úgy gondolom, nem szabad rövid említés nélkül hagynom azokat az akadályokat sem, amelyek mind ezt a gondomat, mind szándékaimat megzavarják. – Nem hinném, Szentséges Atyám, hogy Szentségtek ne tudná, milyen sok és szívós munkát kellett végeznem ez ország talpra állítása érdekében attól fogva, hogy ennek kormányára meghívattam és fölemeltettem, és hogy milyen megtépázott, zilált, megviselt, szinte minden ízében béna volt, amikor a kezembe vettem. Fáradhatatlan serénységgel munkálkodtam sebeinek gyógyításán és a romok újjáépítésén, amelyek mind a belső széthúzás, mind a külső ellenség révén nemcsak meggyöngítették, hanem csaknem el is pusztították. Isten a kegyeibe fogadta gondjaimat, és a hosszas fáradozásnak és verejtékes munkának az lett az eredménye, hogy előbb a belharcok csitultak el, azután pedig valamennyi idegen ellenségtől is sikerült megtisztítani az országot úgyhogy a belső, valamint a szomszédokkal való nézeteltérések rendezte után már csak egy gond foglalkoztatott: amely a keresztény hit ellenségeivel szemben örökségként szállt reám, és örökké meg is marad. Már-már megszabadulva tehát a többitől ezzel az eggyel törődtem; és hogy magamat ennek kezdtem szentelni, hogy minden törekvésemet, minden igyekezetemet erre kezdtem összpontosítani, arról az elmúlt napok során véghezvitt tetteim is tanúskodnak.

Ám miközben ezekkel elfoglalva figyelmemet is ezekre irányítottam, és a keresztények ellenségeit űztem tova a keresztényektől – ím, a másik oldalon hűtlen keresztények+ törve be országom felső határainál, egy sor helységet foglaltak el és változtattak útonállók tanyájává, és azokból kiindulva – míg én a köz javára voltam távol – rengeteg bajt és kárt okoztak, s ma is egyre-másra okoznak, úgyhogy hűtlen módon azok támadnak rám, s okoznak nekem kellemetlenséget, akiknek hitéért és közös jólétéért én a hitetlenek ellen harcolok. Higgye el Szentségtek, e dologban az érint engem a legfájdalmasabban, hogy a vállalt feladat végrehajtásában és a kivívott győzelem kedvező kiaknázásában gátolnak meg. Most volna pedig érdemes folytatni az utat, amelyet szerencsés fegyverrel megnyitottunk, és amely eddig el volt zárva, és mindazt, amit sikeresen megszereztünk, gondosan oltalmazni és gyarapítani. Evégett határoztam úgy, hogy ezt a levelet elküldöm Szentségteknek, örvendetes eseményeket vegyítve örömtelenekkel, hogy ezeket megfontolván legyen oka üdvözölni fiai eredményeit, de legyen oka arra is, hogy aggódva keressen megoldást veszteségeikre. Mert ez a két ügy a jelenben Szentségtek fokozott figyelmét és gondját igényli, hogy az eredményeket tovább gyarapíthassuk, a veszteségeket és akadályokat pedig megszüntethessük. Legyen Szentségtek szilárdan meggyőződve: az én szándékom arra irányul, hogy minden erőm és minden gondom a keresztény hitet és a hívők oltalmát szolgálja, kivált ha lesz rá lehetőségem és szabadságom, és nem támadnak akadályok. Ám ha megszűnik az első, a második viszont elém tornyosul, akaratlanul is arra kényszerülök, hogy e másra irányuló gondomat más felé fordítsam. Mi több, már a mai napon kijelentem Szentségtek előtt, hogy abban az esetben, ha jogtalanságoktól zaklatva abba a szükséghelyzetbe kerülnék, hogy a hitetlenek ellen kivont fegyvereimet a hűtlen hívők ellenében visszavonni és országom megtámadóit megtámadni kényszerülnék, az csupán jogos fájdalmam ösztönzésére történnék, és ne tekintse Szentségtek méltányosnak amiatt haragudni reám vagy azt róni fel vétkemül, hogy a közjó szolgálatából nem vehetem ki részemet, amikor csupán a hazámat fenyegető veszedelmek elhárítása kényszerít a részvétlenségre.

Mindazonáltal Szentségtek közbe tud lépni a tekintélyével, amely elég nagy ahhoz, hogy ismét lehetőséget adjon számomra folytatni, amit megkezdtem, és hogy elhárítsa az akadályokat, nehogy oda kényszerüljek visszatérni, ahová pedig nem akarok. Mind az én ragaszkodásom, mind a hit iránti kötelezettség azt kívánja, hogy Szentségtek gondoskodni méltóztassék erről. Őrizze meg az Isten Szentségteket egészségben szent egyháza kormányzására!

Dubrava+, 1464. január 22.




Hátra Kezdőlap Előre