Fekete János
A négy menyország*

Álom
Dante!            
 
Estve lenyugodtam pompátlan ágyamban,
 Sokféle bajokkal dőlöngvén magamban.
Nem mindjárt alhaték, elmém hányattata
 S éjfélig semmikép szemem nem húnyata.
Elmélkedni kezdtem jövendő dolgokról,
 Élők előtt rejtett, felható titkokról.
Midőn egy szép ifjú, tündökölvén képe
 Nékem megjelene s nyoszolyámhoz lépe.
Lóthnak angyalai hasonlók lehettek,
 Kik Zsodom népétől csaknem fertőztettek.
– Gondolkodol – ugymond – lelkednek sorsára
 S ezen élet után leénd hajlékára.
Jer velem, ne búsulj, mennyeknek országit
 Néked megmutatom s szentek boldogságit.
Most egyszer a Mester embernek tekintni
 Azt engedte, kire meséjeket hintni
Nem szűnnek papjai hibás vallásokban,
 Hogy népek foghassák vetett hálójokban.
Asztolf Hipogriphon hold felé vágtata.
 Harmadik egekig Szent Pál ragadtata.
Hány lészen, kit te látsz, most még nem mondhatom
 S csupán vezérlésem néked ajánlhatom. –
Megráztam magamat s kezdettem borzadni
 S bár dunnám nem vala, keményen izzadni,
Mint mikor hév vízben valaki feredik.
 Vagy nyáron birkózván, szörnyen erőlködik.
– Ember! – úgymond – Mit félsz? nem hat késértetre
 Képem s velem bátran szállhatsz feleletre,
Nem jelenhet néktek, mint mondja dajkátok,
 Ollyas lélek, kire rájutott az átok.
Ördögök sem járnak világ térségében,
 Bár tőlük rettegjen pápista hitében.
De valamint tőled majomig leszállván
 Sokféle teremtést, illy grádicson állván,
Szemlélhetsz, úgy szintén ha hágsz lajtorjára,
 Sok vagyon míg jutnál Fő Mester voltára.
Egy ollyan teremtést énbennem szemlélhetsz
 S ugyanazért tőlem semmiképp nem félhetsz.
Irtózik lelketek gorombább hajléka.
 Ha közelget hozzá szokatlan portéka:
De katona lévén, szivet végy magadnak,
 Ijedve csak banyák s félénkek maradnak. –
Erre lassan-lassan kezdék felöltözni
 S újult bátorságra végtére költözni,
Úgy hogy őkemének illy módon szólottam:
 – Az egekről sokat éltemben hallottam;
Örvendek, hogy jöttél elkésérésemre
 S így az Úr titkait vehetem szememre.
Ablakomon kivül volt egy tüzes szekér:
 Hogy üljek melléje, becsülettel rákér.
Lovak helyett lévén sárkányok béfogva,
 Hágóra, reszketvén, juték tántorogva.
Megyünk, mint midőn szél hasít fellegeket,
 Sebesen haladván csillagos egeket,
Fontenel világit nem volt időm látni
 S vezéremmel rólok kérdéseket váltni.
Már harmadik égbe meglett érkezésünk,
 Szekerünkről szállni nem sokat is késünk.
Ragyogó szépségét annak nem mondhatja
 Emberi nyelv, Szent Pál sem magyarázhatja.
Fényes trónusában ült Atya Fiával,
 Térdek közt a Galamb tündöklik tollával
S a többi boldogok rang szerént elosztva.
 Földi méltóságtól ámbátor megfosztva,
Ki-ki maga helyét elnyervén Rómától,
 Sokért nem távoznék kijegyzett polcától.
A Szenteknek Szentét chérubok szárnyai
 Fedezik s ottan is ritka szem árjai
Vettethetnének rá, hogy ne vakulnának.
 De bezzeg szünete nincsen hosannának.
Kit tele torokkal rikolt szentek nyája
 S angyalok serege; szép ennek kótája,
De mégis unalmas, mert nem változhatik
 S öröktől örökre eképp vonattatik
A Szentek Szentének gyönyörü látása.
 De mivel annak sincs soha változása,
Nem tudom, a szentek mi módon győzhetik
 S unalmát végtére hogy nem érezhetik?
Jön ehhez, hogy bölcsre nem képes találni,
 S csak büdös papokkal lehet cimborálni.
Isten szamarinak mondattak éltekben,
 S voltokat megtartják boldoggálétekben. –
Szent szüzekkel megtelt mennyeknek országa,
 Vagy olly asszonyokkal, kiknek komorsága
Ámornak nem hódolt, hacsak pappá nem lett
 S örök szüzességről esküvést le nem tett.
Ha találtatnék is egy, vagy két kurvácska:
 Penitenciától már elszáradt fácska.
Azért vezéremnek inkább megvallottam,
 Hogy innen örömest másfelé szállottam.
Midőn belelépénk ismét szekerünkbe,
 – Csúfos – mondám néki – keresztény egünkbe
Vitézség, nagy lélek senkit sem vezetnek
 S otromba lakosi paptól jegyeztetnek.
Kárhozást vetettünk Athénás bölcsire,
 Lakedemon, Róma jeles vezérire.
Solon, Aristides Confucéval sülnek
 S Márk-Aurél, mint Fridrik pokolra kerülnek!
Szent Husz, papok feddvén, jutott kárhozásra.
 S tisztjét fertőztető Gergely boldoglásra.
Apját gyilkosoló, rontója honjának
 Mennyországra érhet, fizetvén papjának.
Többeket is mondék ilyes legendára,
 Rómának szentjeit rávonván kostára, –
De hamar megtorkolt tündöklő vezérem,
 Mondván: testben lévén hogy még fel nem érem
Eszemmel ezeket s másfelé fordula
 Szekerünk s állásra nem soká hárula.
Mahomednek lévén most paradicsomába,
 Ugymond: majd meglátom mint tetszik voltába.
Érdem nélkül ide nem lehet béjutni
 S kivált vitézségnek kell pályáját futni.
De minden kedvezés csak földi mulatás,
 Örökös vendégség s egyébbi firtatás.
Muzulmánnak itten szabad borral élni
 S nem kell részegségtől s muftijától félni.
Hurik ezerenként elébe vitetnek
 S vénhedést képekben mert nem szenvedhetnek,
Kies ifjuságok őtet ingereli
 S gyakorlott élések erejét neveli.
Töltve van az asztal választott étkekkel
 S tobzódhatik ki-ki kedves vendégekkel.
Alcinous kertje csak illyen lehete,
 Szebb gyümölcsöt Circe nem is nevelhete.
Itten Zefir társi gyengén lengedeznek
 S levegőt hüsitvén ujulást szereznek.
Különös lovakkal fénylik istállója
 S mindent felyülhalad agara, kopója;
Ékesebb fegyvere nincsen szultánjának,
 Ragyog minden része gazdag ruhájának.
Szép lánykák kebléből mégyen vadászatra
 S visszatér estvére Lucullus falatra,
Osztán még szebb lánnyal tölti éjszakáját,
 Kedvére cserélvén társát, paripáját.
Egyszer agarakkal nyulait fogatja,
 S arabus szürkéjét utánok futtatja,
Másszor gyalog mégyen tarka kopóival,
 Hogy szarvasra lőjjön arany nyilaival,
Vagy vadkant bosszantson gyémántos tőrére,
 Midőn dühösödik elkapott sebjére.
Néha vizslával is kerenget tarlóban,
 Foglyokat lövöldöz s fürjet fog hálóban,
Estve készen várja drága vacsorája,
 S minden nap változó remek muzsikája,
Midőn egyik szüznek vetvén keszkenőjét,
 Azzal kijegyezve mellette fekvőjét,
Különös hangokkal izlésre gyullasztja,
 S osztán hogy alhassék, azokat fogyasztja. –
Így folynak napjai Mahomed nyájának,
 Végét nem érhetvén örök hívságának.
De lelket nem látom ezekben résztvenni
 S minden boldogságát csak testére menni.
Mégis inkább tetszhet, mint örök éneklés
 S szemekkel egy tárgyra szünetlen érdeklés.
Mondám: Okoskodást hagyjad jobb időre.
 Felelé vezérem: Menjünk más dülőre.
Nem volt ollyan rövid, mint elébb, járásunk
 S hosszabbra terjedett mostan utazásunk,
Minthogy régieknek Eliziumjára
 Indula szekerünk, Styxnek szép partjára.
Már készen várt bennünk Cháron bárkájával
 S nem mert belémkapni gorombaságával.
Noha testben valék, vezérem szavára
 Morogván eresztett odvas csónakjára.
Valamit az elme kieset gondolhat
 S nyugalomnak valót kéz egybenkapcsolhat,
Itten szemléltetett érdem jutalmára:
 Elégtelen valék ezek csudájára,
Árnyékos völgyekkel hegyecskék változnak
 S kristály forrásokban halak ugrándoznak:
Erdők ékességét madarak énekje
 Zengteti, szépitvén tollaik remekje.
Egyszóval, valami Kinából hozatott,
 S ánglusnak kertjében még szebbre válhatott.
Ezek itt mindenütt leletnek tetézve,
 S még felhatóbbakra gondolnád igézve.
Az egész tartomány gyönyörű kertből áll
 S boldogoknak örök sétálójává vál,
S tov’* s ama fejér kő csak fiókja volna
 Ezen ékes kertnek s róla ki is szólna,
Hahogy szemlélheté földi szemeivel,
 Mint bánt a régiség vitézi s bölcsivel:
Szép jáspis grottában itten akadhatni
 Egy csoport boldogra, tovább ők láthatni
Örökzöld pázsiton mint kerekben ülnek
 S narancs-, rózsafáknak árnyékfán hüsülnek.
Nincs itt civakodás, ellenségek látni
 Harcikról egymással okoskodást váltni.
Hajdani vitézek bámulva hallgatják
 Uj módját harcunknak s meg sem is foghatják
Puskapor erejét, kit barát talála,
 Hogy lenne távolról ezerek halála.
Pompejusszal látám beszélgetni Caesárt,*
 Thrésivel Nagy Fridrik sétálgatásra járt,
Villársszal Eugén beszédre kerüle
 Mostani harcokról s nagyon meghevüle,
Hallván, hogy franciák mindenütt kergetik
 Császár katonáit, ha szemre vehetik:
De Villársz őnéki jól megmagyarázta,
 Hogy nem hibáz a nép s vezérekre rázta
Veszéllyét Ausztria vitéz sereginek
 S tudatlanságára rossz miniszterinek.
József s az öreg Daun Schultenburggal léve
 S Mórónak mindenik dicséretet téve.
Nagy mestert szemléltek retirádájában,
 Birák is lehettek sereg hátráltában. –
Ferdinánd Laudonnal* hozzájok vetődvén
 És Bonapartéról köztük szó ejtődvén,
Szerencsés harcait nem győzték csudálni
 És Boliőt, Vurmsert keményen rostálni.
Alvinczyvel mégis kegyesbben bántanak,
 Mert romlott sereget kezében tudtanak,
Mellyel mindent próbált, ami kitelhete,
 Noha diadalmat szegény nem nyerhete.
Csudálták, hogy Bécsnek a franc nem indula,
 Mert Károly előtte mindenütt crukkola. –
S fel nem fuvalkodván nagy szerencséjében,
 Békességre hódolt Leoben vidékében.
Továbbat Plátóval Russzó beszélgete
 S francok változása tőlök fejeztete.
Voltér sok tudóssal kivül sétálgatott
 S terjedt tudománya tőlük bámultatott.
Lucian kiváltképp láttatott kedvezni
 A ferneyi bölcsnek s meg tudta jegyezni,
Hogy hol s melly ékessen követte példáját,
 Honjának hasznára forditván tréfáját.
Abban megegyeztek, hogy jobb csufolásra
 Venni némelyeket, mint disputálásra,
Azután mindketten hozzám fordulának,
 S hogy őket követném, kezet adatának.
Mentem magam, mondván: nem szeret nevetni
 A magyar s veszéllyes őt most enyelgtetni.
De felel Lucián: Csak eképp használhatsz
 Hazádnak s érdemre, mint mi ketten, szállhatsz.
Atyámat Aristid s Márk Auréllal ülni
 Láttam s Berenstorfról beszédre kerülni.
Dánus miniszterét egyezve dicsérték
 S többi kormányozók kicsinységét mérték.
Monarchiánk kivált atyám sajnállotta
 S mostani vezérit szörnyen káromlotta.
Engem látván felkelt s keblemben sietett,
 Osztán hazájáról holmit kérdezgetett.
Hallván tőlem ügyét, könnybelábadt szeme.
 – Oda van már – ugymond – magyarnak érdeme.
Hogy köztük kell élned, fijam, sajnáltalak,
 Eddig emberségben maradni láttalak.
Ne hagyd magad, kérlek, rossz példáktól rontni
 S ámbár kabbalájok fel nem tudod bontni,
Tűrd békével ügyét, tám isten jobbat ád…
 De honnan van, hogy most itt szemlélhet apád?…
Kezeit csókolom s feleltem zokogva:
 Hogy még meg nem haltam… Azonnal morogva
Vezérem félrevesz: – Nem azért hoztalak,
 – úgymond – hogy itt fecsegj; majd megtanitalak! –
Ettől megrettenvén, kezdém őt követni
 S nem is mertem szemem több magyarra vetni;
Ámbátor Orczyval jeles vitézinket
 Egybenülni látám s régi bölcseinket.
Bévivén vezérem egy kies grottába,
 Kegyességre kezdett hódolni voltába.
S tőlem azt kérdezte: Mellyket választanám
 A három egekből s legjobbnak tartanám?
Az egyike – mondám – csak papoknak való;
 Mahometé restnek kényére sarkaló;
Elysium pedig csak elmét táplálhat
 S ha voltunk formában más világra szállhat,
(Mint tégedet látván, merném reményleni)
 Annak is kellene talám örvendeni.
Keverni szeretném Mahom mennyországát
 S ős Elysiumnak mélyebb boldogságát.
A kettőből éppen nekemvaló lenne,
 Mert testem, mint lelkem örömben résztvenne.
Nevetett az ifju: Van eszed, barátom!
 – Úgymond – kivánságod lehetőnek látom,
De most még nem szabad néked odamenni,
 Gorombább testedet elébb le kell tenni.
Addig is Epikurt ha bölcsen követed,
 Negyedik egedet e földön lelheted. –
Szomszédim lármázván, felébredtem erre,
 S a szekér elméne, de nem tudom, merre.



Hátra Kezdőlap Előre