Dayka Gábor
A rettenetes éjszaka*

A barna felleg szárnyain az éj
A földre borzasztó árnyékot hint,
A hold csillámló fénye beborúl,
Homályba sűlyednek csillagjaink,
A záporral terhes köd megszakad,
S özönbe fojtja el a természetet.
Nézd, a gyilkos villám mint hembereg,
Mint csattogtatja mennykövét alá
A zordon ég. A pusztító tüzek
Hasítják a kősziklás bérceket.
Az öldöklő villámok fényinél
A halvány orca rettegést mutat.
Felréműl ágyából a Babona,
S szentelt világgal űzi a halált.
Ím újra csattan, és az ártatlan
Lelkét kegyesse karján hörgi ki. –
Tovább, tovább, kérlelhetetlen ég!
Forgasd fel a réműlt természetet,
S szegezd rám életoltó nyíladat!
De, jaj, megszűnt a gyilkos fergeteg,
A hold eléjön a homály mögűl,
A csillagok halvány fényt hintenek,
Az ég derűl. Rémítő éjszaka!
Ah – holnap ismét hajnalom hasad!



Hátra Kezdőlap Előre