A barna felleg szárnyain az éj |
A földre borzasztó árnyékot hint, |
A hold csillámló fénye beborúl, |
Homályba sűlyednek csillagjaink, |
A záporral terhes köd megszakad, |
S özönbe fojtja el a természetet. |
Nézd, a gyilkos villám mint hembereg, |
Mint csattogtatja mennykövét alá |
A zordon ég. A pusztító tüzek |
Hasítják a kősziklás bérceket. |
Az öldöklő villámok fényinél |
A halvány orca rettegést mutat. |
Felréműl ágyából a Babona, |
S szentelt világgal űzi a halált. |
Ím újra csattan, és az ártatlan |
Lelkét kegyesse karján hörgi ki. – |
Tovább, tovább, kérlelhetetlen ég! |
Forgasd fel a réműlt természetet, |
S szegezd rám életoltó nyíladat! |
De, jaj, megszűnt a gyilkos fergeteg, |
A hold eléjön a homály mögűl, |
A csillagok halvány fényt hintenek, |
Az ég derűl. Rémítő éjszaka! |
Ah – holnap ismét hajnalom hasad! |
|