Baróti Szabó Dávid
A múlandóságról*

Itt nevető rétek, kékellő völgyek amottan
 Színökkel szemeim melly nagy örömre viszik!
Innen rózsa pirúl, violák mosolyognak amonnan;
 Líliom arra havaz, s égnek ereszti fejét.
Kit nem fog meg az ék, kit nem köthet meg ez illat?
 Illy gyönyörű helyeken, mondd, ki ne verne lakást?
Csalfa remény! A gyenge virág, melly langyos időben
 Él vala, változván napja, halálra siet!
Ezt dér csípi, s amazt hőség forrázza, kiveszti;
 Azt, melynek vad idő kedvez, harapja kasza!
Gyenge virágszál sincs Lakezisnak alólla kivéve:
 Ennek az orsóján jár forog élet, halál.
Nézd amaz erdőt ott: nézd, a tölgy, bükkfa, s az híves-
 Árnyékú száldok zöld haja fejti magát.
Éltetik a ligetet madarak csevegési: hibázok,
 Vagy pedig itt élet, s béke lakása vagyon?
Melly kis percentés! zördüljön az éjszaki szélvész;
 Kezdjenek egymás közt víni, csatázni szelek:
Vagy Nap, tűzlovain, nyargaljon messzire tőlünk,
 És kezdjen Boreás földre lehellni fagyot:
A kivirúlt fának megnyíretik üstöke: minden
 Ék, születéshelyiről megszomorodva kifut.
Nem zengnek madarak; s kis idő vártával az erdőt,
 Mellybenn országlott víg öröm, éri panasz.
Nincs maradás: minden kornak ki van adva határa,
 Míg álljon; mikoron verje le sírba halál.
Győzzön bár klárist ajakad, bár homlokod hószínt,
 Arcáid rózsát; víjjon arannyal hajad:
Érje fel Herkulesét vas-erőd: végtére csak eljő
 Rád is, mint eljött fára, virágra, halál.



Hátra Kezdőlap Előre