Itt nevető rétek, kékellő völgyek amottan |
| Színökkel szemeim melly nagy örömre viszik! |
Innen rózsa pirúl, violák mosolyognak amonnan; |
| Líliom arra havaz, s égnek ereszti fejét. |
Kit nem fog meg az ék, kit nem köthet meg ez illat? |
| Illy gyönyörű helyeken, mondd, ki ne verne lakást? |
Csalfa remény! A gyenge virág, melly langyos időben |
| Él vala, változván napja, halálra siet! |
Ezt dér csípi, s amazt hőség forrázza, kiveszti; |
| Azt, melynek vad idő kedvez, harapja kasza! |
Gyenge virágszál sincs Lakezisnak alólla kivéve: |
| Ennek az orsóján jár forog élet, halál. |
Nézd amaz erdőt ott: nézd, a tölgy, bükkfa, s az híves- |
| Árnyékú száldok zöld haja fejti magát. |
Éltetik a ligetet madarak csevegési: hibázok, |
| Vagy pedig itt élet, s béke lakása vagyon? |
Melly kis percentés! zördüljön az éjszaki szélvész; |
| Kezdjenek egymás közt víni, csatázni szelek: |
Vagy Nap, tűzlovain, nyargaljon messzire tőlünk, |
| És kezdjen Boreás földre lehellni fagyot: |
A kivirúlt fának megnyíretik üstöke: minden |
| Ék, születéshelyiről megszomorodva kifut. |
Nem zengnek madarak; s kis idő vártával az erdőt, |
| Mellybenn országlott víg öröm, éri panasz. |
Nincs maradás: minden kornak ki van adva határa, |
| Míg álljon; mikoron verje le sírba halál. |
Győzzön bár klárist ajakad, bár homlokod hószínt, |
| Arcáid rózsát; víjjon arannyal hajad: |
Érje fel Herkulesét vas-erőd: végtére csak eljő |
| Rád is, mint eljött fára, virágra, halál. |
|