Ó te Királyfalvát jelesítő szép csuda munka, |
| Szép kert! árnyékod most mi homállyal ijeszt? |
Búson lengedező levelek, mit nyegtek? az ugró |
| Kút mi okért lövi fel csak szomorúra vizét? |
Mit réműlsz, fegyverre szokott nagy Pálffyak úri |
| Szép házok! mi ereszt bús fedeledre ködöt? |
Olly sűrű ködöt, ó! hogy arany súgárival a nap, |
| Sem szép csillagival nem ragyog éjjel az ég. |
Mély szomorúságnak jele ez, s nem kétes előre |
| Érzés. Durva halál rejti homályba magát. |
Így jő, s házunknak feltette ragadni gyümölcsét: |
| Már rút karja kinyúlt, s hogy leszakasztja, fenyít |
Már megsértődött, halavány már színe, elállott |
| Szép szava, már szeme víg fénye homályba borúl. |
Fogyton fogy, s ajakán piheg immár lelke, hidegszik: |
| Ah, iszonyú hideg ez! már oda a kis Alak! |
Hosszú álmából soha már reggelre nem ébred? |
| Nem veti szép szemeit már mosolyodva reánk? |
Kedv legelő nyájassággal nem nyitja fel édes |
| Méz ajakát? s nem fog már mulatozni velünk? |
Orvos nagy tudomány! mért vagy tehetetlen erőddel? |
| Hogy semmit nem nyersz fáradozásid után. |
Ó! nincs már Leopoldínánk? Holt teste kinyújtva |
| Rothaszt már abból hervadozása hamut. |
Úgy csügged feje hó-harmat meglepte virágnak, |
| S azt már a nap csak fonnyadozásra süti. |
Őszi mulatságunk mely drágán ejteti árát! |
| Vólt örömünk keserű sok siralomba telik. |
Szép testvéri körűlnézvén, hogy megfogya számok, |
| Mély szívérzések jaj panaszokra fakad. |
Bús anya főképen, mint szél megrázta gyümölcsös |
| Szép fa, törött ággal, földre omolva, lefügg: |
Úgy esdik lankadt erejében, s fájdalom érvén |
| Megsérűlt szívét, már betegágyba feküdt. |
Ott eped és gyötrelmében könnyebbszik ez eggyel: |
| Hogy rövid álmában gyermeke tűnik elő. |
Látni csak akkor öröm színét mosolyodva derűlni; |
| Jaj, de mihelyt ébred, bús feje újra eped. |
Durva halál! mi dolog vitt annyira, hogy te, kegyetlen, |
| Illy gyászt házunknak s ennyi keservet okozz? |
Mért ragadod? Még csak tizenegy tavasz élete hossza, |
| Még csak nem régen nyílt tuba-rózsa virág. |
Irígységedtől vagyon ez: nevekedni örömre |
| Sajnáltad, s nagynak láttad idő-nap előtt. |
A sok szép Erkölcs mégis megtiszteli hamvát |
| Sírva körülülvén bús temetője kövét. |
Ott a Nyájasság, Ember-szeretésnek ölében |
| Megdűlvén, panaszát félbe szakasztva nyegi. |
Ásott arcával sír ott a gyenge Mosolygás, |
| Ott a Vídámság elkeseredve zokog. |
Ott a Módosság bágyadt feje csüggve leesdik, |
| És fájdalmában mellye szorúlva lehell. |
Ártatlansággal búsong a tiszta Szemérem, |
| S fátyollal fedezett képek elázva dagad. |
Ott hallgat mélyen vele a természeti Szépség, |
| S ott a Díszesség szép haja bontva eped. |
Ott sírják gondos nevelések ritka gyümölcsét, |
| Hogy zsengéjében már töve sértve lehull. |
Ó de mi szép villám lobbant fel amottan az égben? |
| Szent árnyék! te vagy az, s ott vagyon a te helyed. |
Ott követed te is, ő mennynek szép angyala! a szent |
| Bárányt, szűz karnak zengedezése között. |
Hirtelen eltűntél ismét, vágyódom utánad, |
| És én lelkem arany tiszta ruhádnak örűl. |
Hogy teljék szemem, és fényét láthassa tovább is, |
| Ó ellen felhő! széllyel oszolva szakadj. |
Hallom-e jól? s hogy messze vigyen, már támad-e a szél? |
| Vagy levegőnek egyéb ingadozása lebeg? |
Ő édes szava ez. Mint a napenyészeti szellő |
| Zúg, mint távúlról a patakocska csereg: |
Úgy hallom szép gyenge szavát. Ketyes Istenem! úgy mond, |
| Földiekért ha tehát már esedezni lehet: |
Látod-e ott nevekednek alatt két édes öcséim, |
| Pálffy nem, akiktől szép haza várja javát; |
Hogy bennem vesztett kedvek megtérjen ezekben, |
| Drága szülőimnek várt örömökre neveld; |
Éltemnek mi derék esztendei hátra maradtak, |
| Oszd azokat köztök, s éljenek annyi időt! |
Szép Alakim! mikor így könyörög nénétek az égben, |
| Én is azont kérvén áldozom Isten előtt. |
|