Kováts József
Egy kicsapott mester éneke*

Hálá Isten, mivel már megyek örömbe,
 Ahol sebes szívem jó írral kötöm be!
 A gyötrő nyomorúságok
 Grániccán már általhágok…
 Uraságok!
Megyek! – Az úri cseresznyének, mennykőnek
 Mocskos magvával míg jobban meg nem lőnek.
 Megyek, mert néhány embernek
 Ugatási marsot vernek
 A mesternek!
De jaj! Orcámat mégis könny árja mossa,
 Mert hóltig leszek ez helynek obsitossa.
 A parasztok és egyebek
 Miatt estek rajtam sebek,
 Veszett ebek!
Apelles sem tudna adni oly sokféle
 Festéket, amellyel más ezt festhetné le,
 Mert az álnokság, mely árva
 Fejem rontá, el van lárva
 Alá zárva.
Szegény fejem! Mikor akart enni mézet,
 Méz szín alatt akkor mérget csemegézett.
 Bajjaimért, kik nem könny’ek,
 Ugyé, csak szomorú könnyek
 Közt köszönjek?
Bika alá borjút tettek. De ó jaj! Ha
 Égi büntetést kap ezért a sok szajha!?
 Elmegyek, mert, ó, mit várnék,
 Köztetek ha tovább járnék,
 Potifárnék?
Már a pimasznak mámoros esze teli
 Torokkal ellenem, jaj, ezt kelepeli:
 Feszítsd, feszítsd keresztfára!
 Így méltóztat a császár a
 Gráciára.
Ó, csúf hely, maskara köntösbe tétetett
 Szükséged, hány ártatlant számkivetett!
 Ne nyújtsd ki többé kezedet,
 Mely már sok vérbe feredett,
 Veszekedett!
Végre búcsúm mellé íly átkot ragasztok
 Rátok, hamislelkű goromba parasztok:
 Hogy az Égyiptom rút kossza
 Kínját az ég nosza
 Hamar ossza!
Én úton-útfélen azt súgom a
 Jó égnek, hogy vesszen el ez a Sodoma!
 Tegyék is meg az istenek,
 Hogy kívánságim legyenek
 Szent ámmenek!



Hátra Kezdőlap Előre