| A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja, |
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. |
Haldokló súgári halavánnyá lésznek, |
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek. |
Az aranyos felhők tetején lefestve |
Mosolyog a híves szárnyon járó estve; |
Melynek új balzsammal bíztató harmatja |
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. |
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein |
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein. |
A kis filemile míg magát kisírta, |
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. |
A vadak, farkasok űlnek szenderedve, |
Barlangjában belől bömböl a mord medve. – |
|
| Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek, |
Jertek füleimbe, ti édes koncertek; |
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; |
A ti nyájasságtok minden bút eltemet. |
Lengjetek, óh kellő zefírek, lengjetek, |
Lankadt kebelembe életet öntsetek! |
Mit érzek?… míg szólok, egy kis nyájas szellet |
Rám gyengén mennyei illatot lehellett. |
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál |
Egy fűszerszámozott theátromot csinál, |
Melybe a gráciák örömmel repűlnek, |
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek; |
Hol a csendes berek barna rajzolatja |
Magát a hold rezgő fényénél ingatja. |
Egyszóval, e vídám melancholiának |
Kies szállásai örömre nyílának. |
|
| Késsél még, setét éj, komor óráiddal, |
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: |
Úgyis e világba semmi részem nincsen, |
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen; |
Mikor a világnak lármáját sokallom, |
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, |
Mikor az emberek körűltem zsibongnak, |
S kényektől részegen egymásra tolongnak. |
|
| Bódúlt emberi nem, hát szabad létedre |
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? |
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen, |
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. |
Mért szabtál hát határt önfiaid között; |
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött. |
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, |
Miolta a miénk nevezet elűle. |
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, |
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált, |
S többet: mert még akkor a had és veszettség |
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. |
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek, |
Nem született senki gazdagnak, szegénynek. |
Az igazságtévő határkő és halom, |
A másét bántani nem hagyó tilalom |
Nem adott még okot annyi sok lármára. |
Mert az elégség volt mindennek határa. |
Nem állott volt még ki a kevély uraság, |
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság; |
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen, |
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen. |
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, |
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, |
Melyből boldogokká tudja őket tenni, |
Azaz tonkin fészket legyen miből venni. |
Nem bújt el a fösvény több embertársától, |
Hogy ment legyen pénze a haramiától. |
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, |
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született. |
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, |
És a mezők körűl vagynak barázdolva; |
Az erdők tilalmas korlát közt állanak, |
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; |
A vizek a szegény emberekre nézve |
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve. |
|
| Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, |
Mellyet árendába nem ád még a világ. |
Te vagy még, éltető levegő! amellyen |
Indzsenéri duktus nem járt semmi hellyen. |
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, |
Ingyen is hallgathat minden emberfia; |
S titeket, óh édes erdei hangzások, |
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások: |
Mikor a mesterség gyáva hangjainál |
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. |
|
| Óh, áldott természet! óh, csak te vagy nékem |
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, |
Melynek én örökös földesura lettem, |
Mihelyt teáltalad embernek születtem. |
|
|