Pálóczi Horváth Ádám
A Föld hanyatlik*

Örök tüzek! égi karok!
 Legmagasabb fellegek!
 Mondjátok meg: mit végeztek
 Mirólunk a Szent Egek?
 Közel származik hozzátok
 Mind az áldás, mind az átok,
 S mi van itt? mind látjátok.
A Teremtő segéd nélkül
 Nézi magas székiből,
 Mint reng a föld, s mint készülget
 Kimozdúlni helyéből
 A természet csudálkozik,
 Hogy nem első, s nem második,
 Hanem csak ez változik.
Venus most is egész fényben
 Öltözve jár az égen:
 Merkurius noha kicsiny
 Szintolyan szép mint régen;
 Egyiknek sincs változása,
 Holott alább van forgása
 Mint e földnek járása.
De ezen mi lakhelyünknek
 Már tétováz tengelye:
 Úgy tetszik mozog talpának
 Mozdúlhatatlan helye;
 Tán utolsó százat értünk,
 S amit mi az égről értünk,
 A Föld ég meg, miértünk.
Értünk – mert rendetlenségünk
 Terheit nem bírhatja
A föld; s megvonta fenntartó
 Kezét az Egek Atyja:
 Azért tétováz útjába’
 S omlik ily ifjú korába’
 Régi valóságába.
A negédes emberi nem
 Teremtőjét csúfolja:
 Hogy vonja meg gondviselő
 Kezét mintegy unszolja;
Maga vesztét sietteti,
 Bűne rakássit nőteti,
 A földet reszketteti.
Oh! ha a Farkas csillagot
 Mely tán elérkezendő
Akkor találja felhozni
 Ez feltetszett esztendő:
 Mikor a rendetlenségnek
 Terhe megfeszűl az égnek –
 A felső tengelyvégnek;
Kinyomja e gombolyagot
 Elintézett útjából,
Amelyre kigördíttetett
 A Teremtő markából;
 Szép kerűletje elromol,
 Természet rendi felbomol,
 S ez nagy test öszveomol.
A közép tűzhöz vonódik, eltévesztvén tűzhelyét,
 Eltűn mint egy futó csillag,
 És kitölti idejét:
 Akkor a tűz megpróbálja;
 Ha a Teremtő formája,
 Súlyos kezét kiállja;
Ha tud e akit felségnek
 Neveznek, Isten lenni?
A kevély amaz erősnek
 Keze közűl kimenni?
 Meglátják a Méltóságok,
Hogy ők, s minden ő nagyságok
 Csupa alacsonyságok.
Akik tulajdon kedvekért
 Ártatlan vért ontottak,
 Csupa szóval minden rendet
 S törvényt öszverontottak
 Akkor érzik meg lelkekben,
 Mik ők minden erejekben
 Az Isteni kezekben.
Most egynehány nagynak szaván
 Úgy függenek mindenek;
 Hogy azt véli sok balgatag
 Szív, hogy azok Istenek:
 Holott amely tűz éleszti
 Lelkeket, majd megrekeszti;
 S sebes lánggal elveszti.
Márs haditűzbe borítja
 E főldnek kerekségét –
 Nem elégli birtokának
 E világnak két végét:
 Holott, ha Isten csudát tesz,
 És a főld tűzzel el nem vesz:
 Egy ölnyi sír elég lesz.
A halandók lakhelyekből
 Fegyverrel kergettetnek;
 Ki hóltan, ki elevenen
 Más helyre költöztetnek;
 Érzi a föld mozgásokat,
 Nyeli a vér omlásokat,
 S sajnálja romlásokat.
Úgy vagyon e Édes Anyám!
 Ott is, ahol születtél?
 Mint itt, ahova vesztedre
 Fegyverrel vezettettél
 Talám születésed helye,
 S laktod sivatag erdeje,
 Nem illyen vér mezeje.
Nem jobb vólna-e? rongált Szűz!
 Sodomából kimenni:
 Mint itt, most késérteteket
 Majd kénkövet szenvenni?
 Melyet mindenkor javalla,
 S már kétszer rá is vett vala
 Véred őrzőangyala.
Itt ugyan amint Te hitted
 Kanaánra találtál;
 De mihelyest Szűz létedre
 Gyilkosoddal elháltál;
 Szűz köntösöd rongyosodott,
 Szép orcád beráncosodott,
 Véred elkorcsosodott.
Próbáld meg, ha feltalálnád
 Isméretlen Hazádat;
 Keresd meg ott, és forgasd fel
 Sorsjegyző Krónikádat.
 Ott tanítnak jövendőket
 az Egek; kérdezd meg őket,
 Mit érsz? s milyen időket?
Rávezetnek tán az Egek
 Egy Soár városára;
 Honnan bátran nézhetsz vissza
 A Sodoma lángjára:
 Mert itt már minden veszni tért,
 A főld kiált ártatlan vért,
 S a bosszúság készít bért.
Örök tüzek égi karok! s at.



Hátra Kezdőlap Előre