Pálóczi Horváth Ádám
Balatoni veszedelem*

(Részlet)

 
Keress a hűs árnyékokban nyugodalmas rejteket
 Músám! s zengedezz Tritonnak hálaadó éneket.
Balázs szélveszes innepén szentelj egy innepnapot;
 Emelj a Balaton parton emlékezet oszlopot.
Metéld fel elkophatatlan betűkkel, vas pennával
 Mint bánt ezen napon Tethis az Apolló fiával?*
Énekelj az életünkre törekedő habokról,
 S kedves hazám kis tengerén történt zűrzavarokról.
Tedd példává szerencsétlen esetedet másoknak,
 Hogy ne higyjenek akármely kis vizen a haboknak –
Már két órányi magasra a nap felemelkedett,
 A sík víz csendes tengeri színekkel kedveskedett,
Jó terhével a nagy sajkát előre elbocsátom, –
 Indulunk egy kis csónakon én s egy kedves barátom;
Tán mindketten megérzettük véletlen esetünket,
 Mert otthon hagytuk morogva pattogó fegyverünket:
Mellyel a csendes víz színén olyan jeleket adtunk
 Nemrég is, hogy hangzott az ég, s rengett a föld alattunk.
Dagad a víz, noha nincsen szél, nincs legkisebb szellet, –
 Sebes repten elsuhanunk a terhes sajka mellett.
Bámulunk, hogy a nagy terhet ama nagy fa meggyőzi,
 S nevetkezünk hogy a kicsiny a nagyot megelőzi:
Hasítja csónakunk orra a dagadó habokat,
 Elértük már a Tihanyi hegy-bérc órozatokat.
Ott előhozza Lővei minapi víg óráját,
 Hogy egy mohos kövön álló gémre sütvén puskáját,
A hang, egy a bérces hegynek horpályába akadott,
 S mintha a hegy leszakadna olyan zendülést adott.
És onnan, hosszan kerengve a hegy-görbületeken
 Amint kinn ültek a bércek hol görbén, hol kereken,
Elment a hang a templomig és abba megütközött,
 S kísért a vízen bennünket csattogó ekhók között,
Füredhez már távol voltunk egy óra járásnyira,
 De mégis minden puskaszónk odahallott jobbára.
Én ez édes dicsekedést mosolyogva hallgattam
 Kedvesen rémlett előttem amit minap álmodtam,
S hogy a tündérálom után tengernek ereszkedett
 Kis hajóm, ez hegy óráig hányattatást szenvedett.
S itt víg álmamon tűnődő szívem biztatására
 Hirtelen csendesség feküdt a habzó víz hátára.
Megszólaltat Széphalmimnak kedves emlékezete,
 Ah! mondok, vajon, valaha – valaha meglehet-e?
Hogy Széphalmit* e tengeren Füredrül egy húzomba
 Csendes széllel általhozzam remete lakásomba.
S míg édesen folydogálnak így a képzelődések
 Mind erősebb habot hajtnak a szél-lengedezések
Észak és napnyugot között a hegy kanyarúlatja
 A szelet a tágas térre jobban hánytatja:
Elértük már fele vizet; tekintek az órára, –
 Még, mondék, nincs egy órája – kiérünk nemsokára –
Már elhagytuk jó messzire a Tihanyi partokat,
 Hát lát Lővei északról felhőtornyozatokat,
Jövendőt mond, s igazat mond, nem tudván mit szólana,
 Vajha, gondolom magamban, igazat ne mondana:
Szelünk lesz, úgymond – tekéntek én is a víz habjára,
 Észrevettem a színéből, hogy szél lesz nemsokára:
De kettő volt az evezőnk, bíztam mind a kettőbe,
 Magamat is érzem, mondék, még most olyan erőbe,
Hogy a harmadik lapátot ha kezembe vehetem,
 A hajót harmadmagammal elébb partra kergetem,
Mint ama fenyegetőző felhők bennszorítsanak;
 Mert ha innen visszamegyünk, Füreden mit mondanak?
Míg magamat szél ellen vakmerően biztatom,
 S ülésemet, hogy evezőt kaphassak, igazgatom;
Bizony vészünk lesz, Lővei ezt akará mondani,
 Veszünket mondott, s igazán talált csaknem szólani.
E szóra én nagy kacajjal elnevetem magamat,
 S oly erősen megforgatom evezőlapátomat:
Hogy innen, hármas erővel amint a hajó haladt,
 Elérnénk Füredre csendes széllel egy fertály alatt.
Hajtjuk a hajót erőnkből valamint csak hajthatjuk,
 Az elhagyott terhes sajkát távolról mutogatjuk,
Dicsértük a kormányosnak előre vigyázását,
 Hogy ő nem hagyta messzire a hegy-bércek hajlását.
Hanem annak árnyékában a szelet elkerülte, –
 A mi csónakunk már billeg, sok hab tolong körülte. –
Fordul a szél – az északi fellegek változtatják –,
 A zuhogó hullámokat felszélről hármaztatják,
Szokatlan volt az evező – neheztelték karjaim –,
 Lábomnak sem volt zsámolya, tántorgottak inaim.
Leteszem, hogy megpihenek, s hátom megett vizsgálom
 A felhőt, – hát már az elsőt fejem felett találom:
Mint sebes madár úgy repül – részekre szaggatódik,
 És ismét az eloszlottra újabb pára tolódik.
Nézek nyári napnyugotra; onnan jött egy fekete,
 S egy reménytelen pillantás csaknem megreszkettete.
Három sor felhőn belől, egy negyediknek gyomrában
 Elpattana az égi tűz – ez volt már valójában,
Ami, hogy vészünk vagy talám veszünk lesz jelenthette,
 S ami testem a tűz ellen hidegre készítgette,
Mondanám már – mert meg is vólt – én is, hogy veszünk lészen,
 De láttam, hogy már Lővei le is feküdt egészen.
Fejét felsőruhájával vastagon betakarta,
 A jövendő vészt, és veszélyt csak látni sem akarta.–
És hát kéntelen-kelletlen biztatásra fakadok,
 Újra egy vastag evezőt a kezembe ragadok.
Húzzam-e még? – hát Lővei megszólamlik a hátom
 Megül – húzd Isten áldjon meg; húzd csak édes Barátom!
Alig mártom jól a vízbe az evezőlapátot,
 Érkezik zúgva a felhő melyet Lővei látott,
Ellenünk szegezi magát a szél minden erővel,
 Alig bírunk a hajóval a három evezővel.
De még eddig a kormányos jóízűn fütyölgetett,
 S bíztában csak egyenesen a forrásnak vezetett:
Biztattam én is, hogy tartson csak a rövidebb útra,
 Már talán egy fertály alatt csak elérünk a kútra. –
Már nekem csak egészen ellankadtak karjaim;
 Vérzettek a tenyeremen feltörött hólyagjaim,
Csak nem embermagasságnyi evező volt markomba
 A nyele vastag, darabos, faragatlan, otromba.
Mégis amint a hullámok halmairól lehágtunk,
 Alig értünk vizet vele, csak a hab után vágtunk.
Tekintek ismét a partra – hát új felhő érkezett,
 Ez az – mondám én magamban –, ami a vízre vezet.
E szóra a szél ereje felkap egy csoport habot,
 Juttat Lővei fejének, s nekem is egy darabot.
Engem hátulról találván, ruhámat bemocskolja:
 Hajporral hintett hajamat mind öszvekovászolja.
Csak egy fából volt kivésve hajónk teknőformára,
 Melynek erőszakos hullám tolongván az orrára,
Eltekeríti hajónkat északról kelet felé,
 És nagy kegyetlen szél hordta hullámok csapnak belé.
Felejti a kormányosunk elébbi fütyölését.
 Alig bírta a csónaknak visszatekerítését.
Hajtjuk, hajtjuk mind a hárman, amint erőnktől telhet,
 Gyors munkánkról egyedül csak magunk karja felelhet.
Mert akik a partról nézték kemény hányatásunkat,
 Soha csak meg sem reménylték partra juthatásunkat.
Két révész megvonta magát a parton a fal mellett,
 Látták kis csónakunk felett a hullám mint kékellett?
Mint szórta a szél örömmel a habokat nyakunkba,
 S sokkal rosszabbat gondoltak rólunk mint mi magunkba.
Nekem a tulajdon hasznom szememet elcsábítja,
 S ama terhes sajka felé Tihany alá fordítja.
Vesztemre, akkor találék éppen rátekénteni,
 Mikor azon is a nagy szél egyet kezd perdíteni;
Mint egy nagy nyomtató szűrű olyan hullám látszatott
 Felreppenni, melytől talám sajkám elboríttatott.
De megcsalatott látásom – igazabbat láthattak
 Akik Füredről mifelénk pespektivát forgattak
S csak akkor látták hab közé rejtezett csónakunkat,
 Mikor nagyobb hullámokra felemeltük magunkat:
Már némelyek imádkoztak nem megmaradásunkért,
 Mert azt nem hitték – hanem csak boldog kimúlásunkért.
Túl dél felől cselédjeim egy dombra szaladának,
 S mivel mindnyájan felőlünk oly hiszemben valának;
Hogy a terhes sajkán ülünk, mely akkor középtájon
 Billegett a nagy hegy alatt egy benyúlt víz-horpályon,
Azt vélték, elbújván sajkánk a nagy hegy árnyékába,
 Hogy elmerült s belevesztünk mi is a víz árjába.
Oh nem – még akkor izzadott markunk legkeményebben,
 A vízhegyeken mászkáltunk, hol nagyon hol kisebben –
Elmúlt már az első veszély – a szél megcsillapodott,
 Lővei szabadulásról már nem is gondolkodott.
Én is, ha tovább tartana, elfárasztván karomat,
 Már csak arra határoztam eltökélve magamat;
Hogy megfordítom a hajót a kormány-evezővel,
 Hadd vigyen amerre tetszik a szél minden erővel.
De egy kicsinyt csillapodván – tekintek tenyeremre, –
 Folyt a vérem – hát keszkenőt kerítek a kezemre,
Szokatlan izzadásokkal magamat erőltetem,
 Amint a felszél engedte a csónakot kergetem.
Néha néha a part felé tekintgetek előre,
 Írtóztató volt, mint rohant a hullám nyakra-főre;
Mintha mászkálnunk meredek nagy hegyekre kellene
 Mikor csónakunknak egy-egy víztorony állt ellene,
Melynek ha hátára hágtunk s az evező megcsapta,
 Hajónkat egy más meredek nyílásba úgy lekapta,
Hogy aki kívülről nézte semmiképp nem hihette,
 Hogy csónakunkat e vészes tenger el nem temette.
Eliszonyodtam csakhamar ezeknek látásától
 Megfordulok – s hát hirtelen új szélvész kerül hátul,
Nem bírhattunk erejével – az elhagyott helyekre
 Visszaragadott bennünket egynehány lépésekre.
A szél az evezőmet is hátrafelé vezette,
 Sokszor a hullám megfogta s karomat késleltette,
Az üres fa oldalának nekitűzöm térdemet,
 Akkor meg, egy sikoltó szél, csaknem kivet engemet.
Szólítom az inast, s hanyatt elémbe lefektetem,
 S lábomat az ő lábának tántorogva megvetem.
Mely reszkető inaimnak zsámolyszékül szolgála,
 S csak alig pihegő mellyem újabb erőt talála.
Egyszer csepegnek a felhők szapora záporokkal,
 Biztat minket a kormányos, s kiált tele torokkal;
Rajta! rajta! már a parthoz nem igen messze vagyunk,
 Minden egy-egy rándítással egy-egy habot elhagyunk.
De jóllehet ő biztatott, s izzadtak a munkások,
 Nem használtak Lőveinek ezek a biztatások:
Ő hogy a habra tekintsen fel sem emelte fejét,
 Noha már elég moslékos víz lepte nyugvóhelyét.
Hanem, mikor másodszor is a szél elcsendesedett,
 Én is eluntam dolgozni – a karom elsenyvedett;
Leteszem az evezőmet, s a szél ellen fordulva,
 Éneket kezdek nevetve, (de valóban búsulva)
Dalra szedem Lőveimnek köztünk kedves nótáját
 A korcsmárosnét danolom s annak a kápolnáját.
Az ördög mondja most, úgymond egy kicsinyt mosolyogva,
 – Hát ehol jő a harmadik terhes felhő suhogva. –
Helyreülök – előrántom evezőlapátomat,
 Nekifeszítem az inas lábhegyének lábamat.
Unszolom biztató szívvel evező társaimat,
 Noha már csak alig bírtam elsenyvedt inaimat.
A szél magát evezőnknek úgy ellene szegezte,
 Hogy lapátunk hátra, s a szél előre nem ereszte;
Mint mikor tiszta napfénnyel kieskedő időben,
 Felemelvén a kis madár magát a levegőben,
Játszi szárnyát sem előre sem hátra nem ereszti,
 Hanem testét lengedező tollakon felfüggeszti;
S rá támaszkodván a könnyű levegő oszlopira,
 Hangokat bocsát az égnek magas boltozatira;
Könnyű teste egy helyben áll, csak szárnyát billegeti,
 S hogy örül a fényes napnak víg hanggal jelentgeti,
Így a mi kis csónakunk is, karunk bosszúságára,
 Ránehezkedvén az alá tolongó víz hátára,
Úgy billeg az evezőkön mint megannyi szárnyakon,
 Az egy-egy házmagasságnyi csattogó hullámokon,
A nézőknek csudájára, szívünk rettentésére,
 Áldozatul visz mint zsákmányt Tethis tisztességére.
A tengeri csudák hozzánk csoportozzák magokat
 S kedvekre szedik a belénk ütközött hab-hangokat.
Szabadíts Triton! vedd elő háromágú villádat,
 Szánd meg az ennyiszer orron csapkodott hajócskádat.
Ne bocsáss több szeles habot csónakunk ellenére
 Ez izzadozva dolgozó hat karnak szégyenére.
Elmúlik a harmadik szél; az idő vidámodik,
 Nem is volt ez oly kegyetlen, mintsem ama második.
Fúj a szél, de a hullámok már nem emelkedhetnek,
 Mert a közelített partok jobban ellent vethetnek;
Én visszafelé fordulok, nézek a nádszélekre,
 S onnan örvendő szemekkel tekintek az Egekre;
Felállok a kis csónakban, Lőveit is felköltöm,
 Tömjénezőmet jószagú faddi fűvel megtöltöm.
Füstölök a felszél ellen Triton tisztességére,
 S míg ez tartott, már jól ki is értünk a nád szélére,
Mely édesdeden hallgattuk ott a nád suhogását,
 Mikor már általhaladtuk a zúgó hab morgását!
Mintha mind megannyi Sálvét adnának a nádszálak,
 A veszély után ebben is örvendezést találok,
Holott aki a parton áll attól is borzadozik:
 A nagy baj után a kicsiny kész örömre változik.
Evezünk a nádas mellett csendesebb suhogással,
 Játszi dicsekedésekkel beszélgetünk egymással,
Miket látunk, miken mentünk által? és szerencsére
 Mint jöttünk ki nagy munkával, a tó felső szélére?
Élte megmaradásáról ki miként kételkedett?
 Egynek karja, másnak szíve hányszor s miként csüggedett?
Végre a kikötőparton utoljára megállunk,
 A hajóból a nézőknek köszönünk, és kiszállunk.
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Hátra Kezdőlap Előre