Keress a hűs árnyékokban nyugodalmas rejteket |
| Músám! s zengedezz Tritonnak hálaadó éneket. |
Balázs szélveszes innepén szentelj egy innepnapot; |
| Emelj a Balaton parton emlékezet oszlopot. |
Metéld fel elkophatatlan betűkkel, vas pennával |
| Mint bánt ezen napon Tethis az Apolló fiával?* |
Énekelj az életünkre törekedő habokról, |
| S kedves hazám kis tengerén történt zűrzavarokról. |
Tedd példává szerencsétlen esetedet másoknak, |
| Hogy ne higyjenek akármely kis vizen a haboknak – |
Már két órányi magasra a nap felemelkedett, |
| A sík víz csendes tengeri színekkel kedveskedett, |
Jó terhével a nagy sajkát előre elbocsátom, – |
| Indulunk egy kis csónakon én s egy kedves barátom; |
Tán mindketten megérzettük véletlen esetünket, |
| Mert otthon hagytuk morogva pattogó fegyverünket: |
Mellyel a csendes víz színén olyan jeleket adtunk |
| Nemrég is, hogy hangzott az ég, s rengett a föld alattunk. |
Dagad a víz, noha nincsen szél, nincs legkisebb szellet, – |
| Sebes repten elsuhanunk a terhes sajka mellett. |
Bámulunk, hogy a nagy terhet ama nagy fa meggyőzi, |
| S nevetkezünk hogy a kicsiny a nagyot megelőzi: |
Hasítja csónakunk orra a dagadó habokat, |
| Elértük már a Tihanyi hegy-bérc órozatokat. |
Ott előhozza Lővei minapi víg óráját, |
| Hogy egy mohos kövön álló gémre sütvén puskáját, |
A hang, egy a bérces hegynek horpályába akadott, |
| S mintha a hegy leszakadna olyan zendülést adott. |
És onnan, hosszan kerengve a hegy-görbületeken |
| Amint kinn ültek a bércek hol görbén, hol kereken, |
Elment a hang a templomig és abba megütközött, |
| S kísért a vízen bennünket csattogó ekhók között, |
Füredhez már távol voltunk egy óra járásnyira, |
| De mégis minden puskaszónk odahallott jobbára. |
Én ez édes dicsekedést mosolyogva hallgattam |
| Kedvesen rémlett előttem amit minap álmodtam, |
S hogy a tündérálom után tengernek ereszkedett |
| Kis hajóm, ez hegy óráig hányattatást szenvedett. |
S itt víg álmamon tűnődő szívem biztatására |
| Hirtelen csendesség feküdt a habzó víz hátára. |
Megszólaltat Széphalmimnak kedves emlékezete, |
| Ah! mondok, vajon, valaha – valaha meglehet-e? |
Hogy Széphalmit* e tengeren Füredrül egy húzomba |
| Csendes széllel általhozzam remete lakásomba. |
S míg édesen folydogálnak így a képzelődések |
| Mind erősebb habot hajtnak a szél-lengedezések |
Észak és napnyugot között a hegy kanyarúlatja |
| A szelet a tágas térre jobban hánytatja: |
Elértük már fele vizet; tekintek az órára, – |
| Még, mondék, nincs egy órája – kiérünk nemsokára – |
Már elhagytuk jó messzire a Tihanyi partokat, |
| Hát lát Lővei északról felhőtornyozatokat, |
Jövendőt mond, s igazat mond, nem tudván mit szólana, |
| Vajha, gondolom magamban, igazat ne mondana: |
Szelünk lesz, úgymond – tekéntek én is a víz habjára, |
| Észrevettem a színéből, hogy szél lesz nemsokára: |
De kettő volt az evezőnk, bíztam mind a kettőbe, |
| Magamat is érzem, mondék, még most olyan erőbe, |
Hogy a harmadik lapátot ha kezembe vehetem, |
| A hajót harmadmagammal elébb partra kergetem, |
Mint ama fenyegetőző felhők bennszorítsanak; |
| Mert ha innen visszamegyünk, Füreden mit mondanak? |
Míg magamat szél ellen vakmerően biztatom, |
| S ülésemet, hogy evezőt kaphassak, igazgatom; |
Bizony vészünk lesz, Lővei ezt akará mondani, |
| Veszünket mondott, s igazán talált csaknem szólani. |
E szóra én nagy kacajjal elnevetem magamat, |
| S oly erősen megforgatom evezőlapátomat: |
Hogy innen, hármas erővel amint a hajó haladt, |
| Elérnénk Füredre csendes széllel egy fertály alatt. |
Hajtjuk a hajót erőnkből valamint csak hajthatjuk, |
| Az elhagyott terhes sajkát távolról mutogatjuk, |
Dicsértük a kormányosnak előre vigyázását, |
| Hogy ő nem hagyta messzire a hegy-bércek hajlását. |
Hanem annak árnyékában a szelet elkerülte, – |
| A mi csónakunk már billeg, sok hab tolong körülte. – |
Fordul a szél – az északi fellegek változtatják –, |
| A zuhogó hullámokat felszélről hármaztatják, |
Szokatlan volt az evező – neheztelték karjaim –, |
| Lábomnak sem volt zsámolya, tántorgottak inaim. |
Leteszem, hogy megpihenek, s hátom megett vizsgálom |
| A felhőt, – hát már az elsőt fejem felett találom: |
Mint sebes madár úgy repül – részekre szaggatódik, |
| És ismét az eloszlottra újabb pára tolódik. |
Nézek nyári napnyugotra; onnan jött egy fekete, |
| S egy reménytelen pillantás csaknem megreszkettete. |
Három sor felhőn belől, egy negyediknek gyomrában |
| Elpattana az égi tűz – ez volt már valójában, |
Ami, hogy vészünk vagy talám veszünk lesz jelenthette, |
| S ami testem a tűz ellen hidegre készítgette, |
Mondanám már – mert meg is vólt – én is, hogy veszünk lészen, |
| De láttam, hogy már Lővei le is feküdt egészen. |
Fejét felsőruhájával vastagon betakarta, |
| A jövendő vészt, és veszélyt csak látni sem akarta.– |
És hát kéntelen-kelletlen biztatásra fakadok, |
| Újra egy vastag evezőt a kezembe ragadok. |
Húzzam-e még? – hát Lővei megszólamlik a hátom |
| Megül – húzd Isten áldjon meg; húzd csak édes Barátom! |
Alig mártom jól a vízbe az evezőlapátot, |
| Érkezik zúgva a felhő melyet Lővei látott, |
Ellenünk szegezi magát a szél minden erővel, |
| Alig bírunk a hajóval a három evezővel. |
De még eddig a kormányos jóízűn fütyölgetett, |
| S bíztában csak egyenesen a forrásnak vezetett: |
Biztattam én is, hogy tartson csak a rövidebb útra, |
| Már talán egy fertály alatt csak elérünk a kútra. – |
Már nekem csak egészen ellankadtak karjaim; |
| Vérzettek a tenyeremen feltörött hólyagjaim, |
Csak nem embermagasságnyi evező volt markomba |
| A nyele vastag, darabos, faragatlan, otromba. |
Mégis amint a hullámok halmairól lehágtunk, |
| Alig értünk vizet vele, csak a hab után vágtunk. |
Tekintek ismét a partra – hát új felhő érkezett, |
| Ez az – mondám én magamban –, ami a vízre vezet. |
E szóra a szél ereje felkap egy csoport habot, |
| Juttat Lővei fejének, s nekem is egy darabot. |
Engem hátulról találván, ruhámat bemocskolja: |
| Hajporral hintett hajamat mind öszvekovászolja. |
Csak egy fából volt kivésve hajónk teknőformára, |
| Melynek erőszakos hullám tolongván az orrára, |
Eltekeríti hajónkat északról kelet felé, |
| És nagy kegyetlen szél hordta hullámok csapnak belé. |
Felejti a kormányosunk elébbi fütyölését. |
| Alig bírta a csónaknak visszatekerítését. |
Hajtjuk, hajtjuk mind a hárman, amint erőnktől telhet, |
| Gyors munkánkról egyedül csak magunk karja felelhet. |
Mert akik a partról nézték kemény hányatásunkat, |
| Soha csak meg sem reménylték partra juthatásunkat. |
Két révész megvonta magát a parton a fal mellett, |
| Látták kis csónakunk felett a hullám mint kékellett? |
Mint szórta a szél örömmel a habokat nyakunkba, |
| S sokkal rosszabbat gondoltak rólunk mint mi magunkba. |
Nekem a tulajdon hasznom szememet elcsábítja, |
| S ama terhes sajka felé Tihany alá fordítja. |
Vesztemre, akkor találék éppen rátekénteni, |
| Mikor azon is a nagy szél egyet kezd perdíteni; |
Mint egy nagy nyomtató szűrű olyan hullám látszatott |
| Felreppenni, melytől talám sajkám elboríttatott. |
De megcsalatott látásom – igazabbat láthattak |
| Akik Füredről mifelénk pespektivát forgattak |
S csak akkor látták hab közé rejtezett csónakunkat, |
| Mikor nagyobb hullámokra felemeltük magunkat: |
Már némelyek imádkoztak nem megmaradásunkért, |
| Mert azt nem hitték – hanem csak boldog kimúlásunkért. |
Túl dél felől cselédjeim egy dombra szaladának, |
| S mivel mindnyájan felőlünk oly hiszemben valának; |
Hogy a terhes sajkán ülünk, mely akkor középtájon |
| Billegett a nagy hegy alatt egy benyúlt víz-horpályon, |
Azt vélték, elbújván sajkánk a nagy hegy árnyékába, |
| Hogy elmerült s belevesztünk mi is a víz árjába. |
Oh nem – még akkor izzadott markunk legkeményebben, |
| A vízhegyeken mászkáltunk, hol nagyon hol kisebben – |
Elmúlt már az első veszély – a szél megcsillapodott, |
| Lővei szabadulásról már nem is gondolkodott. |
Én is, ha tovább tartana, elfárasztván karomat, |
| Már csak arra határoztam eltökélve magamat; |
Hogy megfordítom a hajót a kormány-evezővel, |
| Hadd vigyen amerre tetszik a szél minden erővel. |
De egy kicsinyt csillapodván – tekintek tenyeremre, – |
| Folyt a vérem – hát keszkenőt kerítek a kezemre, |
Szokatlan izzadásokkal magamat erőltetem, |
| Amint a felszél engedte a csónakot kergetem. |
Néha néha a part felé tekintgetek előre, |
| Írtóztató volt, mint rohant a hullám nyakra-főre; |
Mintha mászkálnunk meredek nagy hegyekre kellene |
| Mikor csónakunknak egy-egy víztorony állt ellene, |
Melynek ha hátára hágtunk s az evező megcsapta, |
| Hajónkat egy más meredek nyílásba úgy lekapta, |
Hogy aki kívülről nézte semmiképp nem hihette, |
| Hogy csónakunkat e vészes tenger el nem temette. |
Eliszonyodtam csakhamar ezeknek látásától |
| Megfordulok – s hát hirtelen új szélvész kerül hátul, |
Nem bírhattunk erejével – az elhagyott helyekre |
| Visszaragadott bennünket egynehány lépésekre. |
A szél az evezőmet is hátrafelé vezette, |
| Sokszor a hullám megfogta s karomat késleltette, |
Az üres fa oldalának nekitűzöm térdemet, |
| Akkor meg, egy sikoltó szél, csaknem kivet engemet. |
Szólítom az inast, s hanyatt elémbe lefektetem, |
| S lábomat az ő lábának tántorogva megvetem. |
Mely reszkető inaimnak zsámolyszékül szolgála, |
| S csak alig pihegő mellyem újabb erőt talála. |
Egyszer csepegnek a felhők szapora záporokkal, |
| Biztat minket a kormányos, s kiált tele torokkal; |
Rajta! rajta! már a parthoz nem igen messze vagyunk, |
| Minden egy-egy rándítással egy-egy habot elhagyunk. |
De jóllehet ő biztatott, s izzadtak a munkások, |
| Nem használtak Lőveinek ezek a biztatások: |
Ő hogy a habra tekintsen fel sem emelte fejét, |
| Noha már elég moslékos víz lepte nyugvóhelyét. |
Hanem, mikor másodszor is a szél elcsendesedett, |
| Én is eluntam dolgozni – a karom elsenyvedett; |
Leteszem az evezőmet, s a szél ellen fordulva, |
| Éneket kezdek nevetve, (de valóban búsulva) |
Dalra szedem Lőveimnek köztünk kedves nótáját |
| A korcsmárosnét danolom s annak a kápolnáját. |
Az ördög mondja most, úgymond egy kicsinyt mosolyogva, |
| – Hát ehol jő a harmadik terhes felhő suhogva. – |
Helyreülök – előrántom evezőlapátomat, |
| Nekifeszítem az inas lábhegyének lábamat. |
Unszolom biztató szívvel evező társaimat, |
| Noha már csak alig bírtam elsenyvedt inaimat. |
A szél magát evezőnknek úgy ellene szegezte, |
| Hogy lapátunk hátra, s a szél előre nem ereszte; |
Mint mikor tiszta napfénnyel kieskedő időben, |
| Felemelvén a kis madár magát a levegőben, |
Játszi szárnyát sem előre sem hátra nem ereszti, |
| Hanem testét lengedező tollakon felfüggeszti; |
S rá támaszkodván a könnyű levegő oszlopira, |
| Hangokat bocsát az égnek magas boltozatira; |
Könnyű teste egy helyben áll, csak szárnyát billegeti, |
| S hogy örül a fényes napnak víg hanggal jelentgeti, |
Így a mi kis csónakunk is, karunk bosszúságára, |
| Ránehezkedvén az alá tolongó víz hátára, |
Úgy billeg az evezőkön mint megannyi szárnyakon, |
| Az egy-egy házmagasságnyi csattogó hullámokon, |
A nézőknek csudájára, szívünk rettentésére, |
| Áldozatul visz mint zsákmányt Tethis tisztességére. |
A tengeri csudák hozzánk csoportozzák magokat |
| S kedvekre szedik a belénk ütközött hab-hangokat. |
Szabadíts Triton! vedd elő háromágú villádat, |
| Szánd meg az ennyiszer orron csapkodott hajócskádat. |
Ne bocsáss több szeles habot csónakunk ellenére |
| Ez izzadozva dolgozó hat karnak szégyenére. |
Elmúlik a harmadik szél; az idő vidámodik, |
| Nem is volt ez oly kegyetlen, mintsem ama második. |
Fúj a szél, de a hullámok már nem emelkedhetnek, |
| Mert a közelített partok jobban ellent vethetnek; |
Én visszafelé fordulok, nézek a nádszélekre, |
| S onnan örvendő szemekkel tekintek az Egekre; |
Felállok a kis csónakban, Lőveit is felköltöm, |
| Tömjénezőmet jószagú faddi fűvel megtöltöm. |
Füstölök a felszél ellen Triton tisztességére, |
| S míg ez tartott, már jól ki is értünk a nád szélére, |
Mely édesdeden hallgattuk ott a nád suhogását, |
| Mikor már általhaladtuk a zúgó hab morgását! |
Mintha mind megannyi Sálvét adnának a nádszálak, |
| A veszély után ebben is örvendezést találok, |
Holott aki a parton áll attól is borzadozik: |
| A nagy baj után a kicsiny kész örömre változik. |
Evezünk a nádas mellett csendesebb suhogással, |
| Játszi dicsekedésekkel beszélgetünk egymással, |
Miket látunk, miken mentünk által? és szerencsére |
| Mint jöttünk ki nagy munkával, a tó felső szélére? |
Élte megmaradásáról ki miként kételkedett? |
| Egynek karja, másnak szíve hányszor s miként csüggedett? |
Végre a kikötőparton utoljára megállunk, |
| A hajóból a nézőknek köszönünk, és kiszállunk. |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|