Pálóczi Horváth Ádám
Mátyás király palotájára*

 Hová lett dicsősséged – dicső Buda vára?
Mért ősi fényességed nem hat onokára?
Kiholtak örökösid a Mátyás házábul,
S így származtak gyilkosid ama mostohábul.
 Kívül-belől érdemed nagy volt hajdanában,
Míg volt törzsökös nemed maga divatjában;
De miolta fészkedbe a sas beleköltött,
Kígyó szállt kebeledbe s méreggel eltöltött.
 Szemem milyennek leli most is palotádat?
Sír szívem, ha képzeli hajdani pompádat?
Mikor olyan magyarok s úgy tudtak szeretni,
Kiket én csak akarok s nem tudok követni.
 Mentésen, kalpagosan jöttek udvarolni
Annak, ki magyarosan tudott parancsolni;
De nemrég Bécs németül írt csak egy-két rendet,
S édes magyarom! ettül eltiltotta kendet.
 Restelt tornyot csinálni magasabb hegyekre,
Ahonnan kukucskálni kelljen az egekre,
Kettős fényes tornyunkat páratlanná tette,
Tanítni sógorunkat honyunkba vezette.
 Derülj, kies hajnalunk, ragyogj a szép égen,
Adj győzedelmet minden házi ellenségen;
Hozd fel ismét hajdani szabadságunk fényét,
Töltsd be hamar szívünknek régen várt reményét.



Hátra Kezdőlap Előre