Szentjóbi Szabó László
A reménységhez*

Ó ha reménység nem lenne,
Éltét ki kívánhatná?
A szerelem mire menne,
Ha magát nem biztatná?
A raboknak mi lágyítja
Keserves vasláncait?
A hajósnak mi indítja
Útra tört csónakjait?
A mély tömlöc setét alját
Ez teszi világosnak,
A beteg vas derékalját
Lágynak s nyugodalmosnak.
A keservet, a bánatot
Ez lassan eloszlatja,
Ez a könnyes ábrázatot
Csendesen szárítgatja.
Hány nyomorult, hány szegénynek
Folyna naponként vére
Ha fénye egy jobb reménynek
Nem sütne bús lelkére?
Hány szerelmes unalmába
Választott volna halált?
Midőn végső órájába
Még reménységet talált.
Jó reménység! életembe
Már reá hányszor szedtél,
Rózsa helyett kis kertembe
Mennyi tövist ültettél!
Mégis, ah mert csak szeretném
Elérni feltételem,
Felőled fel nem tehetném
Hogy még jól ne tégy velem!



Hátra Kezdőlap Előre