Az óra elütötte a tízet, amikor végre úgy érezte, hogy fel tud kelni az ágyból. Nagy nehezen kibotorkált a fürdőszobába. A tükörbe pillantott és meglátta magát. Visszarettent, megrémült a saját képmásától. Mintha nem is ő lenne, aki a tükörből visszanéz rá. Már nem csodálkozott Hiram tegnapi viselkedésén.
Amikor teendőivel elkészült, elment az orvoshoz, akihez aznapra volt berendelve. Mivel Mariht mindig jobban érdekelte a „miért”, mint a „hogyan” ezért az orvostól még egyszer megkérdezte, hogy miért beteg, és mi ennek a betegségnek a neve, ami őt elérte? Az orvos valami érthetetlen latin nevet mormogott PROGERIE, s még azt is hozzátette, hogy ez egy igen ritka betegség. Az öregedési folyamat, ami más embernél
A rendelőből kilépve még mindig kábult volt a hallottaktól. Érezte, amint lelke az égig röppen és bejárja a végtelent, majd az örökkévalóság határáról tér vissza. Testének fájt a földre való visszatérés. Ezért legszívesebben leugrott volna a világ pereméről, egyenesen bele a feledésbe. Aztán meg arra gondolt, mi lenne, ha bele tudna kukkantani az élet messzelátójába. Ha az egyik oldalán nézne bele, biztosan úgy vetítene elé jelent, hogy minden távolinak tűnne és picire lenne zsugorodva. Ha a másik felébe nézne, akkor meg még a legmesszebbnek tűnő dolgok is olyan közel kerülnének hozzá, hogy csak a kezét kellene értük kinyújtani és meg tudná érinteni azokat. Felfogta, hogy nem szabad elkeserednie. Így megváltoztatta szándékát és nem hazafelé vette lépteit, hanem egyenesen egy kozmetikai szalont keresett fel. Talán tudnak még a külsején enyhíteni valamit? Kezelés közben eszébe jutott, amikor Hiramot megismerte, a férfi mennyire oda volt érte. Mindig azt hangoztatta, hogy az arca olyan tündöklő szépségű, olyan amilyen minden ezer évben csak egyszer születik. Erre az emlékre csúf fintorra húzódott a szája és keserűen gondolta, – hol van már az a Marih?! Igaz csúnya lett, de a szerelem mégis úgy ég a szívében a férfi iránt, mint amikor az megszületett. Megpróbálta visszaálmodni magát a múltba. Ha arra gondolt, hogy naptári számítás szerint nem is olyan sok idő választja el az akkort a mostantól, beleremegett. Mintha már száz év múlt volna el felette. Majd meg játszadozott azzal a gondolattal is, hogy megszabadítja Hiramot magától. Eldobja az életet, hiszen nélküle úgy sincs semminek értelme. Erre úgy érezte, hogy közel került ahhoz a parthoz, ami elválasztja a két világot egymástól. Hirtelen minden más értelmet kapott, mert rájött arra, hogy nincs menekvés. Furcsa álmai szerint az ember úgy sem tud elmenekülni saját maga elől sehová, még a túlvilágra sem, hiszen ott kérik csak igazán számon a földi tetteket. Az út, amelyet megteszünk földi létünkben, a körhöz hasonlít. Visszatér önmagába kezdeti kiindulópontjához.
