 |
mert egyszerre csak berepültek egy sűrű, sárgászöldes lepelszerű ködbe, ami mindent beborított. Még azt a csodás mélyvörös aranyló sugarat is megsemmisítette, ami a Szerelem óriási angyalából kisugárzott. Mariht félelem fogta el. Aztán érezte, hogy megérkeztek. Érzésében nem is csalatkozott, mert ahogy az a nyálkásszerű lepel kezdett szétoszlani, egy valószínűtlen csodás látvány bontakozott ki. Egy hatalmas terem, aminek a közepén egy óriási földgömb fénylett. Ez a földgömb még a Hármasárnyak Birodalmában látottnál is nagyobb volt. Minden látható volt azon. Még a legkisebb porszemnek is volt jelentősége, mint egy hangyabolyban úgy nyüzsgött rajta a megszámlálhatatlan ember, állat. Ilyent még elképzelni sem tudott. Ámulatából magához térve Hiramot kezdte volna keresni, de a Szerelem angyala riasztotta azzal, hogy ez a Betegség angyalának palotája, aki mindjárt itt lesz. Marih lelkének energiapontocskája erre elkezdett vibrálni a félelemtől, mert érezte, hogy most dől el további sorsa. Tudta, hogy a földön az ember számára az a szó, hogy „betegség” természetes. Az égi lények számára azonban nem. Ők ismerték igazán a nagy Betegség angyalát, hogy milyen kegyetlen. De Marih bármennyire is félt, figyelmét mégsem tudta elvenni az óriási földgömbről, mert akkor jött rá arra, hogy még a pillanat is számon van tartva, és még egy hajszál sem hullhat ki anélkül, hogy ezt itt ne tudnák. Hirtelen jeges, majd forró lég csapta meg, és egy hatalmas árny jelent meg, aki különböző színekben pompázott. Sárgászöld lepelbe volt burkolva, a homlokán körös-körül gyémántként csillogó izzadságcseppek vibráltak, amelyek legördülvén jégcsappá váltak. Arca a vérvörös rubin színében játszott, lábszára viszont kékesfehéren csillogott, mint a hó vagy a jég. Ha akarta az egyik lába a tengerbe, a másikkal pedig elérte még a legmagasabb hegycsúcsot is. Óriási karjával körül tudta ölelni többször is a Földet. Látására Marih úgy érezte, hogy kiveri a láz. Amikor az árny megszólalt, hangja hét bika hörgéséhez volt hasonlatos. Az égi lények is kitértek előle. Ha a kicsike Szelídség angyala véletlenül találkozott vele, akaratlanul mindig összeborzadt. Ez az óriási borzalmas angyal, akinek az egyik lábát a tenger mossa, a másik lábával a legmagasabb hegy tetején áll, korlátlan úr minden élőlény felett, mert minden és mindenki ki van neki szolgáltatva. Marih felfogta, hogy a Szerelem angyala ugyanolyan alázatossá vált előtte, mint őelőtte előbb a Halál, mert a legcsábosabb hangján adta a tudtára a Betegség angyalának, hogy meghozta, akit várt. Amint ezt elmondta, máris beburkolózott vörösarany fényében és
|
 |
köszönés nélkül elillant előlük. Marih annyira meg volt rémülve, hogy először fel sem fogta, hogy egyedül maradt vele. Majd amikor ez tudatosult benne, hirtelen mozdulattal bele akarta magát vetni az előtte lebegő óriási földgömbbe. De ez nem sikerült, mert egy átlátszóan csillogó energiafal ezt nem engedte. Beleütközött, s ez nagy fájdalmat okozott energiapontocskájának. Ezután a terem kezdett megtelni rengeteg rondábbnál rondább lényekkel, akik Mariht közrefogva vitték ki onnan, egy másik egy még nagyobb terembe. Ezek az apró rondaságok a Betegség angyalának segédei voltak. Ők voltak az előfutárok, akik figyelmeztették az embereket, hogy vigyázat, a nagy angyal úton van, és ha nem térnek ki előle, akkor nincs menekvés.
Az egyik ronda kis lény megsúgta Marihnak, hogy a Betegség angyala csak a Halállal tud igazán együtt dolgozni. Ő az igazi társa. Mindig olyan precízen hajtja végre munkáját, hogy a Halálnak már csak össze kell szednie a meghaltakat. Ezért még a Halál is irtózik tőle, bár ezt nem meri kimutatni. Ezenkívül vannak köztünk olyan lények is, mutatott rá az egyikre, akik az Időt kísérik, és figyelmeztetik az embereket arra, hogy az idő múlik, nem lehet pazarolni, mert a gondolat gyorsaságával iramlik az emberi végesség irányának célpontjáig. Néha vannak kivételek is, folytatta, amikor az Álom angyala adja át bársonyos gyengéden a Halálnak a kisorolt lelket, de ez csak nagyon kivételeseknek jut osztályrészül.
Amikor Marih végre körül tudott nézni és tájékozódni a nagy telítettség miatt, hogy hová is került látta, hogy egy óriási, az előbbinél is nagyobb terembe, aminek a közepén egy trónus állott, ami a borostyán és a smaragd színeiben pompázott. A Betegség borzalmas angyala ült rajta. Marih megpillantva úgy érezte, hogy félelmében összefolyik előtte minden, ő pedig megsemmisül. Aztán észrevett az angyal kezében egy gyémántokkal díszített, csiszolt tükröcskét. Az árny intett neki, hogy jöjjön közelebb és pillantson bele. Marih engedelmeskedett a felszólításnak. Belenézve egy sovány töpörödött, csúnya-ráncos arc nézett a tükörből vissza rá. Tudnia kellett, hogy ez nem lehet más csak ő. Aztán eltűnt előle minden és belezuhant egy fekete semmibe. Nagy sokára, amikor magához tért és újra érzékelni
|
 |
