A kislánynak kócos, szénfekete haja és nagy zöld szeme volt. Ez utóbbi éppen villámokat szórt:
- Lanna vagyok, Mirian lánya. Figyelmeztetlek, idegen, ha Mendeország vesztére törsz, velem gyűlik meg a bajod! Reszkess, Tondar katonája!
     Kalen először meglepődött a harcis tündérlány láttán, aztán elnevette magát.
- Anyukád azt kérte, legyek türelmes veled - mondta.
     A tűzrőlpattant Lannában benne rekedt a szó. Egy pillanat alatt könnyek lepték el a szemét. Kalen ettől rettenetesen zavarba jött, még jobban, mint a magas és fenséges Mirian előtt. Azt kívánta, bárcsak veszekedne tovább vele a kis tündérlány.
- Te találkoztál az anyukámmal? - kérdezte szipogva.
- Igen - válaszolta Kalen. - Ő küldött ide, hogy kiszabadítsam a barátomat, Vendét a gonosz Tondar király fogságából.
- Te vagy az erős és félelmet nem ismerő vitéz, aki megszabadítja Mendeországot a rémséges Tondartól? - kérdezte Lanna szájtátva.
     Kalen nagy-nagy bánatára a vadóc lánynak nem a csodálattól, hanem a meglepettségtől kerekedett el a szeme, és esett le az álla.
- De hiszen te kicsi vagy - jelentette ki kíméletlenül Lanna.
     Kalen dacosan kihúzta magát.
- Vende a legjobb barátom, és azért jöttem, hogy megmentsem. Az anyukád engem választott a feladatra. Ha szerinted ő téved...
- Tudod egyáltalán, hol van Tondar király székhelye? - szakította félbe őt Lanna. - Hogy akarsz egyedül eljutni oda? Mocsarakon és a legsötétebb sötét erdőn keresztül vezet oda az út, emberevő farkasok és óriási sasok földjén át. És ha még el is jutsz odáig, akkor is be kell jutnod Tondar király hatalmas fekete várába, amelyet egy egész hadsereg őriz! - Lanna csak beszélt és beszélt, és úgy tűnt, sosem fogy ki belőle a szusz. Kalen most már tényleg icipicinek érezte magát.
- Még szerencse, hogy találkoztunk - állapította meg Lanna. Kalen ebben nem volt annyira biztos. Ha azelőtt rémült volt, hogy átkelt ebbe a világba, most egyenesen rettegett.
- Ezzel a tompa bicskával akarod legyőzni Tondar királyt? - kérdezte összevont szemöldökkel, szigorúan Lanna.
- Én csak Vendéért jöttem - ismételte Kalen elbizonytalanodva.
- Hát te nem tudod? - nézett rá gyanakodva Lanna.
- Micsodát?
- Azt mondtad, Vende királyfi a barátod. Hogy lehet, hogy nem tudod, ki ő?
- Vende azt mondta, a dombon túl lakik a családjával abban a világban, ahonnan jövök - felelte Kalen.
- Vende királyfi Mendeország trónjának jogos örököse - jelentette ki Lanna, és hangjában tisztelet csendült. - Az édesapja uralkodott itt, mielőtt a sötétszívű Tondar betört az országba nyugatról, és ijesztő hadseregével legyőzte őt. A vereség után Tondar király elüldözte az anyukámat, és vadászatot indított Vende királyfi után. De a Bölcs Szarvas a védelmébe vette őt, majd átküldte az anyukámhoz, a kőkapun túlra, hogy tanácsot kérjen tőle. Találkoztam vele itt. Azt ígérte, visszatér, segítséget hoz, legyőzi Tondar királyt, és akkor az anyukám hazatérhet - mondta Lanna, és zöld szemét megint elfutották a könnyek.
- Mirian tündér azt mondta, Vendét elrabolták. Nem láttad, kik keltek át a kőkapun utoljára? - kérdezte Kalen. Lanna szomorúan megrázta a fejét.
- Elhagytam Lepkelakot pár napra. Anyukám megtiltotta, hogy ezt tegyem, de nem bírtam tovább itt maradni, és semmit sem tenni. - Lanna nagyon határozottnak és bátornak tűnt. Kalen máris csodálta őt, de félt is tőle. Butának, gyengének és ügyetlennek érezte magát a szikrázó szemű kislány mellett.
     Lanna nagyon fiatal tündér lehetett, mert még nem tudta irányítani a szárnyait. Azok hol a levegőbe emelték, hol váratlanul összezárultak, és Lanna a fűbe pottyant. Ám, ha tapasztalatlan volt is, mégis egy tündér, és volt varázsereje. Kalennek pedig, ahogy azt Lanna meg is mondta, csak egy tompa bicskája volt.
- Meg szerettem volna keresni a Bölcs Szarvast, hogy megkérdezzem, mit kell tennem. Ha más nem teszi meg, én egyedül is elrepülök Tondar várába, és legyőzöm a gonosz királyt - folytatta Lanna rendületlenül. Kalen kételkedett benne, hogy a fiatal szárnyak elrepítenék Lannát a messzi északnyugatra, ám abban biztos volt, hogy a kicsi tündérlány megpróbálna eljutni oda.
- És megtaláltad a Bölcs Szarvast? - kérdezte Kalen Lannát. Vende sokat mesélt Mendeország bölcséről, akiről mindenki hallott, de akivel csak kevesen találkozhattak.
- Igen - bólintott Lanna. - Azt mondta, a tündérek dolga, hogy segítők és útitársak legyenek, és nem az, hogy maguk küzdjenek meg Tondarral és seregével. Visszaküldött ide, hogy várjak.
- Mire? - kérdezte Kalen.
- Arra, hogy az anyukám ideküldje a kapun át Mendeország megmentőjét, vagyis téged.
     Lanna és Kalen egy hosszú pillanatig meredtek egymásra, most először szavak nélkül. Lannán is látszott, hogy más elképzelései vannak a nagy bajvívóról.
- Én leszek a kísérőd - jelentette be Lanna. - Egyedül Lepkelak széléig sem jutnál el.
- Magamtól is tudom, merre van észak, azaz Tondar király - mondta sértetten Kalen. Belül viszont örömet érzett, amiért nem kell egyedül nekivágnia az útnak és az ezer veszélynek. Ám azt a világért sem ismerte volna el, hogy nagyobb biztonságban érzi magát egy lány mellett. Még ha Lanna nem is egyszerű halandó kislány.
- Nem bízom Mendeország és Vende királyfi sorsát egy lepkehálós fiúra - biggyesztette le az ajkát Lanna, és keresztbe tette karjait a mellkasa előtt.
- Ha olyan erős és bátor vagy, akkor miért nem kerested fel már eddig is Tondar királyt, és győzted le őt? - kérdezte kihívóan Kalen.
- Nem figyeltél eddig? - Lanna már igazán dühösnek tűnt. - Én mentem volna, de a Bölcs Szarvas azt mondta, várjam itt a leendő Bajnokot. Mondd csak, nem lehet, hogy jön még valaki más is? - kérdezte reménykedve a kislány. Úgy nézett Kalen háta mögé, mintha azt várná, hogy ott felbukkan egy talpig páncélba öltözött dicső lovag.
- Nem vitatkozom tovább veled - döntött Kalen. - Amíg itt veszekszünk, Vende egy börtönben raboskodik. Veled, vagy nélküled, de én elindulok északra.
- Ne hidd azt, hogy örömmel, de veled tartok - mondta Lanna, és bájos arcát egészen komorrá változtatta a harag és a sértettség. - Pontosabban, én leszek a vezetőd.
- Azt mondtad, a tündérek csak kísérők - tiltakozott Kalen.
- A Bölcs Szarvas megtanított nekem egy verset. Azt mondta, ez segít majd minket az úton - folytatta Lanna fittyet hányva Kalen közbeszólására. - Az első sor így hangzott: "Ha a Bajnok megérkezik a kőkapun át, elsőként keresd fel a Varázs Tavát!"
     Lanna végigmérte a tarisznyás-lepkehálós fiút, és elégedetten bólintott.
- Igen, rád fér egy kis bűbájosság.
- Mi az a Varázs Tava? - kérdezte Kalen. Kíváncsisága legyőzte megbántottságát.
- A Varázs Tava Lepkelak keleti határán van. Arról híres, hogy a belé merített tárgyak varázserőt kapnak.
- Milyen varázserőt? - tudakolta Kalen.
- Azt sosem lehet előre tudni - felelte Lanna, és elindult a tisztás széle felé, ahol az aranylombú fák közt egy ösvény kanyargott az erdő széle felé.
     Kalen elgondolkozva állt egy-két pillanatig, aztán futva Lanna után eredt. A tóig nem beszélgettek többet. Lanna repkedett elöl, Kalen pedig lepkehálóját és bicskáját magához szorítva inalt a nyomában. Lepkelak gyönyörű volt, így Kalen kicsit sajnálta, hogy ennyire sietnek. Ott, ahová igyekeznek, a lápos vidék, Tondar lakhelye biztosan nem tartogat számukra ennyi szépséget.
     Ám útjuk végső célja még messze volt, hogy mennyire, azt ekkor még sem Kalen, sem Lanna nem sejtette. Gyakran van ez így, hogy nagy kerülővel jutunk el a célhoz, és utazás közben sokszor több élménnyel és tudással gazdagodunk, mint a helyen, ahová igyekszünk. Ne féljetek letérni az útról! Olyankor találhatjátok a legjobb barátokat, és lehet részetek a legnagyobb kalandokban.
     Kalen sem bánta meg, hogy keletre indultak, mielőtt küldetésük beteljesítéséhez foghattak volna. A Varázs Tava lenyűgöző zuga volt Mendeországnak.
     Ahogy közeledtek felé, a tó először királykéken nyúlt el az erdő határa mentén, majd türkizbe váltott át.
- Egy Bajnoknak igazi fegyverre van szüksége - mondta Lanna határozottan. - Mártsd bele a bicskádat!
- Ez igazi fegyver! - védte a tompa pengéjű kést Kalen. - Az apukámtól kaptam - tette hozzá. Félve engedte bele a bicskát a tóba. Ahogy a víztükör fölé hajolt, a lepkeháló kicsúszott a markából, és az is elmerült benne. Kalen ijedten kapott utána, és rántotta ki onnan. A szakadozott, megszürkült lepkefogó ezüstszínű, aprószemes hálóvá változott, fénylővé és légiesen könnyűvé. Kalen elámulva nézte.
- Látod ezt? - kérdezte Lannától.
- Igen - bólintott a tündérlány. - Ezt hívják varázslatnak - mondta, és tudálékosan csücsörítette hozzá az ajkát. - Talán még sosem láttál ilyet?
- Az én világomban nincs bűbájosság - rázta a fejét Kalen, és lassan kiemelte a bicskát is a tóból.
- Ha az anyukám a ti világotokban van, akkor ott is kell lennie varázslatnak - állapította meg Lanna.
     Kalen ezzel nem tudott vitába szállni, és igazán nem is szeretett volna, figyelmét teljesen lekötötte a pompás kard, amellyé a kése változott. A fegyver markolatát gyémánt és rubint díszítette, pengéje acélkeménynek és nagyon is élesnek tűnt.
     Kalen egy kis félelemmel és a büszkeségtől és csodálattól dagadó kebellel suhintott vele párat. Legtöbbször így van ez, biztosan észrevettétek már. Amikor a kezünkben tartjuk azt, amire nagyon vágytunk, teljes szívünkből, akkor nemcsak örülünk neki, hanem félünk is egy kevéssé. Mi lesz, ha elveszítjük? Vagy ha elrontjuk, eltörjük, összekoszoljuk? De gondoljatok bele, vissza tudnátok adni a kincset, amit végre megkaptatok, csak azért, mert félelemmel jár az, hogy nálatok van? Ugye nem?
     Kalen is így érzett. Mindig olyan ügyes és erős szeretett volna lenni, mint az apukája, aki otthon minden nehéz munkát elvégzett. És amikor szükség volt rá, bátor és rátermett katonának is bizonyult. Az anyukája mindig sírt, amikor édesapja felöltötte bőrvértjét, és derekára csatolta a kardját, majd lóra szállt, hogy háborúba vágtasson.
     Kalennek is hiányzott az apukája ilyenkor, de arra gondolt, hogy milyen nagyszerű tetteket vihet véghez, miközben a hazájukat védi. Hatszor ment el és hatszor tért vissza a csatamezőről Kalen édesapja. Hetedszer is útnak eredt, és azóta nem látták. Az anyukája azt mondta Kalennek, hogy nem jön vissza többé.
     De Kalen tudta, hogy az apukája azóta is egyik hőstettet hajtja végre a másik után, és egy napon, amikor az utolsó ellenséget is elkergették az országból, akkor visszalovagol hozzájuk. Hazatér, és újra Kalennel kóborol majd az erdőben, és tanítja őt mindenféle izgalmas és érdekes dologra.
- Vigyázz, még megvágod magad! - kiáltott fel csilingelő hangján Lanna, kizökkentve Kalent a gondolataiból. A kislány őszintén ijedtnek tűnt, és odaröppent Kalenhez, aki viszont elnevette magát.
- Én? Mendeország Bajnoka? A véremben van a harc.
     Magabiztossága láttán egy szempillantás alatt visszatért Lanna csúfolódó kedve.
- Az a kard majdnem nagyobb, mint te. Remélem, mielőtt Tondar várába érünk, találkozunk valakivel, aki megtanít rá, hogyan kell használnod.
     Kalen arra jutott, hogy okosabb nem tudomást vennie Lanna szurkálódásairól. Az a gyanúja támadt ugyanis, hogy ezek nála aggódást tükröznek. Az aggodalom pedig minden kétséget kizáróan a szeretet jele, erre az anyukája a legjobb példa. Így hát vígan összehajtogatta lepkehálóját, és tarisznyájába süllyesztette, majd a nadrágját összefogó övbe tűzte a kardját. Szemtelenül vigyorgott Lannára.
- Azt hiszem, itt végeztünk. Hogy is van tovább az a vers?
     Lanna dühösen fújt egyet, aztán köhintett, és nagy komolyan kezdett beszélni:
- "A tótól utad a lebegőkhöz vezessen, s a bagolyra, mikor feltűnik, ügyet se vess!"
- Kik azok a lebegők? - érdeklődött Kalen.
- El is felejtettem, hogy milyen idegen és tudatlan vagy - rázta meg a fejét lemondóan Lanna. - A lebegők Vende királyfi apjának futárai voltak. Nem tündérek, mert nincs más varázslatos képességük a repülésen kívül, ám gyorsabban, magasabban és messzebbre képesek szállni, mint mi. Amióta Tondar az úr, a lebegők a hegyekben bujkálnak, a Rejtélyek Szigete és a Sötét és Végenincs Fenyves között.
- Szóval őket kell megkeresnünk - mondta Kalen.
- Látom, vág az eszed - gúnyolódott Lanna. Szép, hibátlan arcához és csillogó szeméhez nem illett ez a sok rosszindulatú piszkálódás. De Kalen arra gondolt, hogy Lanna már nagyon hiányolhatja az anyukáját, Mirian tündért, és nagyon egyedül érezhette magát Lepkelakban, mielőtt ő ideérkezett. Még az is lehet, hogy esténként sírdogált, vagy félt a sötét erdőben. Vajon a tündérek is félnek? - tűnődött el rajta.
     Kalennek azt tanították, hogy a lányokkal legyen mindig nagyon udvarias és kedves, ezért, ha nehéz is volt, Kalen megpróbált az maradni Lannához.
- Akkor hát, induljunk tovább! - mondta.
     Lanna erre szó nélkül a levegőbe ugrott, kitárta apró szárnyait, és úgy repkedett Kalen előtt, mint egy kicsiny, útjelző csillag.