Hosszú-hosszú ideig mendegéltek (és repültek) az erdő peremén. Szürkületkor aztán bal oldalukon is elfogytak a fák. A messzeségben látni lehetett útjuk következő állomását, a hegyeket, ám addig még át kellett kelniük egy széles síkságon.
     Kalen védtelenebbnek érezte magát most, hogy a fák nem borítottak árnyékot rájuk. Az erdőben sok veszély leselkedhetett rájuk, de ott menedéket találni is egyszerűbb volt. A síkságon azonban nem tudtak volna hová rejtőzni, ha Tondar őrszemei, vagy katonái észrevették volna őket, és a nyomukba erednek. Kalen sóhajtva nézte az erdő legszélső fáit. Az egyik ágai közül egy borostyán sárga szempár meredt rá. Kalen megijedt:
- Lanna, nézd! - suttogta, és a fára mutatott. Az állat abban a pillanatban felrepült, és elszállt a fejük felett. Egy uhu volt az. Kalen már bánta, hogy nem tudta türtőztetni riadtságát. Egy bagolyban természetesen semmi félelmetes nincs. Ezt gyorsan meg is szerette volna mondani, nehogy Lanna ismét gyávának nézze, ám a tündér-kislány elsápadt, és Kalen most először látta őt megrémülve.
- Ne félj tőle, ez csak egy bagoly! - próbálta megnyugtatni őt.
- Ez egy uhu, Kalen! Balszerencsét jelent. Rosszat hoz ránk - mondta aggodalmasan Lanna.
- Nem hiszek a babonákban - jelentette ki Kalen. - Anyukám azt mondja, butaságok.
- A babonák igen, azok, de ez egy jel. A jelek pedig nagyon is komolyak és valóságosak. A Bölcs Szarvas versében is benne van a bagoly!
- Igen, és azt mondta, hogy ügyet se vessünk rá - idézte fel a verset Kalen. - Inkább menjünk tovább, hogy még sötétedés előtt elérjük a hegyet! Nem szeretnék ezen a síkságon aludni.
     Lanna riadt ábrázattal kísérte végig az uhu röptét, és csak akkor volt hajlandó nekirugaszkodni a mezőnek, amikor a madár a fák közt eltűnt a szeme elől. Akkor viszont egyből visszanyerte szurkálódó kedvét.
- A tündérek nem alszanak, nincs szükségük rá. És te se reménykedj, hogy sokat pihenhetsz, amíg Vende királyfit ki nem szabadítottuk! - figyelmeztette Kalent.
- Az még napokba telhet, ugyanis, ha nem vetted volna észre, egyre keletebbre tartunk, Tondar vára pedig az ellenkező irányban van! - vágott vissza Kalen kicsit türelmetlenebbül, mint szeretett volna. Kezdte sejteni, hogy vacsoraidőre sehogyan sem fog hazaérni. Remélte, hogy az anyukája nem fog nagyon aggódni miatta.
- Akkor mire vársz még? Versenyezzünk a hegyekig! - állt elő a javaslattal Lanna.
- De hát neked szárnyaid is vannak! - jegyezte meg Kalen panaszkodva az egyenlőtlen feltételek miatt. - És nekem ezt a nehéz kardot is cipelnem kell.
- Csak nem fél Mendeország bajnoka attól, hogy legyőzi egy lány? - kérdezte csúfondárosan Lanna.
     Kalen futni kezdett a síkságon. Lanna nevetett, majd ő is a nyomába eredt a levegőben. Eleinte mindketten lelkesen hajtották magukat, ám egy óra múlva, mikor már kifulladva baktattak a fűben, a hegyek még mindig elég távolinak tűntek. Nemsokára nagyon is sajnálták már, hogy nem osztották be az erejüket.
     Kalen vette először észre, hogy egy sötét felhő közeleg feléjük. Amikor már majdnem a fejük fölé ért, Lanna a földre rántotta Kalent.
- Ne mozdulj! - suttogta a fiú csuklóját szorítva. Kalen egy pillanatig nem tudta, mi rémiszti meg jobban: az, hogy Lannával egymás kezét fogják, vagy az óriási fekete sasokból álló csapat, amelyet felhőnek gondolt.
- Ezek Tondar szolgálatában állnak? - kérdezte suttogva Kalen.
- Azt sajnos nem tudom - válaszolta Lanna. - De remélem, nem vesznek észre minket.
     Egy kisebb bokor aljában feküdtek, és felülről valószínűleg elég feltűnő lehetett két kicsi, kuporgó alakjuk, és egy fényes kard, amely visszaveri a holdfényt. Kalennek későn jutott eszébe, hogy ráterítsen valamit.
- Észrevettek minket - mondta Lannának. - Fussunk!
- Gyorsabbak nálunk - mondta kétségbe esve Lanna.
     A fekete sasok egyre lejjebb ereszkedtek, és világos volt, hogy ők ketten a célpontjuk. Lanna jól látta, sem futva, sem repülve nem vehették fel a versenyt az óriásmadarak sebességével.
- Akkor harcoljunk velük! - mondta Kalen, és két kézzel fellendítette a kardot, készen, hogy lekaszabolja a rájuk támadó sasokat. A madárcsapat árnyékba borította őket. Lanna megtorpant, majd egy pillanatnyi habozás után Kalen oldalára állt.
- Tudod, a varázslás még nem igazán megy nekem - vallotta be kissé szégyenkezve.
- Én sem vagyok bajvívó - ismerte el Kalen.
     Lanna rámosolygott. Mosolyában nyoma sem volt gúnynak, olyan volt, mint egy barát mosolya. Kalen úgy érezte, hiába vannak halálos veszélyben, a lelke szárnyalni kezd. Merészen az ég felé szúrt a súlyos karddal. Lanna megpróbálkozott egy bűbáj bevetésével, ám csupán kék szikrák kezdtek repkedni körülötte. Odafentről, a sasok előtt nem nyújthattak fenyegető látványt: a kisfiú egy túlméretezett karddal és a tündérlány kék szikrákkal.
     A rémisztő ármádia mégis elkanyarodott a fejük felől, amikor már mindketten a fűbe roskadtak, és kezüket ösztönösen a fejükre szorítva, szemüket lecsukva, remegve várták, hogy éles karmok ragadják meg őket.
     Kalen mert először felpillantani. Csodálkozva figyelte, ahogy a koromsötét tollú sas csapat egyre feljebb és feljebb emelkedik. Kalen megrángatta a hüppögő Lanna karját, hogy ő is nézzen fel. Mindketten értetlenül fordultak körbe, megmenekülésük magyarázatát kutatva.
- A király lovai! - kiáltott fel Lanna, feledve minden ijedtségét, és arcán széles mosoly ragyogott fel. - Ez Vende királyfi apjának ménese! Szétszéledtek Tondar hatalomra jutásakor, de most újra összeverődtek. Ez egy újabb jel, és ez jót jelent, Kalen! Megmenekültünk!
     Kalent lenyűgözte a hófehér lovak látványa. Kisvártatva körbevették őket. Lanna megsimogatta a vezérük orra feletti részt, és a fülébe súgott valamit. Erre a vezérménhez legközelebb álló két kanca behajlította elülső lábait. Lanna intett Kalennek, hogy szálljon fel, majd ő is felült a másik hátára.
- Nem tudok lovagolni - vallotta meg Kalen.
- Én sem - nevetett Lanna. - A király lovaira nyugodtan rábízhatod magad. Csak kapaszkodj a sörényébe! - tanácsolta.
     Kalen nyelt egy nagyot, aztán felmászott a kanca hátára, és próbált biztonságosan elhelyezkedni rajta. A ménes vágtázni kezdett a síkságon át a hegyek lába felé. Kalen ebből kitalálta, mit súghatott Lanna a ménnek.
     Útitársnője az első perctől felszabadultan élvezte az utat. Kalen eleinte rettegve kapaszkodott hátasa sörényébe, és szorította oldalát a lábával. Aztán, amikor eltelt pár perc, és a kanca még mindig nem vetette le a hátáról, kezdte átengedni magát az élménynek.
     Csodálatos volt száguldani, miután megszűntek a félelmei. Időnként már a fejét is fel merte emelni a ló nyaka mellől, és a tájat figyelte. Egyszer-egyszer pedig rápillantott Lannára, aki, ha észrevette, rámosolygott, őszintén, vidáman. Semmi kétség, a közösen kiállt veszedelem barátokká tette őket.
     Már beesteledett, mire elérték a síkság határát. Lovaik felvitték őket egy darabig a hegyoldalon, majd, ahol már nem vezetett tovább az ösvény, elbúcsúztak tőlük. Kalen és Lanna is megsimogatták kancájuk oldalát, aztán fejet hajtottak előttük. A csillogó szőrű, nemes állatok visszafordultak és elügettek.
- Vende királyfi számít rátok majd a csatában! - mondta nekik Lanna búcsúzóul.
- Ha Vende édesapját ilyen lovak szolgálták, hogy szenvedhetett vereséget Tondartól? - kérdezte Kalen.
- Van, aminek a bátorság, a nemesség és a jó varázslat sem tud ellent állni - mondta Lanna komolyan. Csak az ilyen pillanatokban, amikor így beszélt, vagy amikor a Bölcs Szarvas szavait idézte a teljes tisztelet hangján, csak ilyenkor érezte azt Kalen, hogy Lanna nem egy halandó kislány. Bajtársnője tündér volt, és Vende sokat mesélt neki a tündérekről. Arról, hogy lassan, nagyon lassan öregszenek, akár több ezer évig is élhetnek, és közben folyamatosan fejlődik a varázshatalmuk.
     A lakhelyük: mindenütt és sehol. Mire felnőnek, megtanulnak láthatatlanná válni, és tetszésük szerint felbukkanni bárhol és bármikor. Lanna még igazán ifjú tündérlány volt, de Kalent sok mindenben máris Mirianra emlékeztette.
- Nem tudom, hogy találjuk meg a lebegőket - szólalt meg Lanna rövid töprengés után. Kalen most először hallott tőle olyat, hogy nem biztos a következő lépésben. A dolog valahogy nyugtalanná tette. Most jött rá, hogy máris mennyire rábízta magát Lannára.
- Amíg kitaláljuk, jobb lenne, ha beljebb húzódnánk a fák közé, távolabb az úttól. Ott kevésbé lennénk szem előtt - javasolta Kalen. Lanna egyetértett vele.
- Tondar katonái mindenhol felbukkanhatnak. Vadásznak Vende királyfi édesapjának hűséges követőire - mondta. - Reggelig bújjunk el, aztán megkeressük a lebegőket.
     Találtak egy védett vackot, egy kisebb árkot néhány nyírfa takarásában, oda fészkelték be magukat. Kalen előkotort két szendvicset a tarisznyájából, és az egyiket Lannának nyújtotta.
- Biztos te is éhes vagy már.
     Lanna elmosolyodott:
- A tündérek nem esznek ilyesmit.
- Ó... - Kalen megint zavarba jött. Eszébe jutott, hogy Vende erről is mesélt neki, de nehezére esett Lannára úgy gondolnia, mint egy tündérre. Neki elsősorban egy kislány volt, egy barát. Az ilyen pillanatokban, amikor megmutatkozott közöttük a különbség, hirtelen egész picinek érezte magát mellette. És egy kicsit távolinak is, mintha nem érinthetné meg őt, mintha Lanna bármelyik percben elillanhatna.
- Te sosem vagy éhes, vagy álmos? - kérdezte végül Kalen. El sem tudta képzelni, milyen lehet, ha valaki sosem érez éhséget, vagy soha nem bújik be a jó meleg takaró alá, és kap jóéjt puszit az anyukájától. Vagy, hogy sosem vánszorog haza az egész napi játszástól fáradtan és korgó gyomorral, hogy aztán magába lapátoljon egy hatalmas tányér tejbegrízt.
- Nem - rázta meg a fejét Lanna.
- Akkor ma én sem fogok aludni. Biztosan félnél egyedül ébren a sötétben - mondta Kalen lovagiasan.
- Én nem félek! - jelentette ki gyorsan Lanna a régi sértődékeny-csúfondáros hangján. Kalen arca elkámpicsorodott. Megijedt, hogy megint elrontott valamit. Pedig csak arról volt szó, hogy Lanna sokáig volt egyedül, miután az anyukáját elüldözték, és a magányos napokban sokszor félt, sokat sírt, és nagyon bizalmatlanná vált. Mendeország veszélyes hely volt, és a kis Lanna nem tudhatta, hogy a feje felett elrepülő feketerigó barát-e, vagy ellenség. Amikor Kalen felbukkant, nagyon megörült neki, de félt is tőle, hiszen idegen volt, és nem bízhatott meg benne azonnal. Nagyon szeretett volna, de vigyáznia kellett magára.
- Tudom, hogy nem vagy ijedős, vagy gyáva. Nem úgy gondoltam - mondta Kalen, hogy megpróbálja jóvátenni a hibáját.
- Örülnék, ha virrasztanál velem - vallotta meg csendesen Lanna. - Legalább beszélgethetnénk. Mesélnék neked Mendeországról, hogy ne legyél olyan tudatlan.
- Akkor ébren maradok - ígérte meg Kalen.
     Suttogva beszélgettek, és minden neszre összerezzentek. Egészen közel húzódtak egymáshoz, így mindketten érezték, amikor a másik még levegőt venni sem mert, úgy megrettent egy-egy váratlan hangtól. De szerencséjük volt, senki ártó szándékú lény nem találta meg őket.
     Az első órákban Kalen még könnyen tartotta magát fogadalmához, hogy nem fog elaludni. Lanna érdekesebbnél érdekesebb történeteket mesélt Mendeországról, a vaksötét éjszaka pedig annyira nyugtalanító volt, hogy Kalen, ha szeretett volna, sem tudott volna elszundítani.
     Ám éjfél körül már igencsak elnehezedett a szemhéja, és egyre kevésbé tudott figyelni Lannára. A kislány is elfáradt a mesélésben, és leheveredett Kalen mellé. Együtt néztek a lombok szövetében itt-ott előtűnő csillagokat.
- A tündérek is el szoktak fáradni? - kérdezte Kalen ásítva.
- Igen - felelte Lanna.
- És hogyan pihentek?
- A napfény, vagy a hold és a csillagok fénye feltölt minket erővel - magyarázta Lanna. Kalen még mondani akart erre valamit, de elnyomta az álom.
     Nagyon különöset álmodott. Erős karok ragadták meg, és ugrottak vele a levegőbe. Aztán csak száguldottak, és akadály nélkül szelték a levegőt. Kalen fázni kezdett, és akkor a rejtélyes alak, akinek a karjában repült, betakarta saját, hosszú, bő köpenyegébe, amely vadul csattogott mögötte a menetszélben. Nem sokat látott a repülés közben, csupán annyit érzékelt, hogy kopár hegycsúcsok felett szállnak.
     Utolsó, álombeli emléke pedig az, hogy feltűnt alattuk egy fenyves, amelynek keleti határai a végtelenbe vesztek.