Véget ért az álom. Kalen arra ébredt fel, hogy Lanna ráncigálja az ingujját.
- Kalen, Kalen, kelj fel! Itt vagyunk!
- Micsoda? - nyitotta fel a szemét hunyorogva Kalen. - Hol?
     A feje felett nem azok a nyírfák magasodtak, amelyeknek a tövében előző este elszenderült. Elképesztően magas fenyőfák borultak fölé.

- Ez a Sötét és Végenincs Fenyves. A lebegők hoztak ide minket az éjjel - újságolta Lanna.
- Akkor nemcsak álmodtam a repülést... - motyogta Kalen még kicsit kábán. - Hogy találtad meg a lebegőket?
- Ők találtak meg minket. Nem sokkal azután bukkantak fel, hogy te elaludtál. - Lanna hangjában jókedv, és nem szemrehányás bujkált. Kalen megkönnyebbült.
- Ne haragudj, én ébren akartam maradni...
- Semmi baj. Rád fért a pihenés. De azt sajnálhatod, hogy nem láttad a lebegőket. A ménes figyelmeztette őket, hogy a hegyekben vagyunk, és szükségünk van rájuk. Vende királyfi hívei titokban tartják egymással a kapcsolatot. Azt mondtam nekik, várják a jelet, amikor csatába hívjuk őket Tondar vára ellen. - Lanna lelkesnek és eltökéltnek tűnt. Kalen úgy érezte, ideje neki is feltápászkodnia, és összeszednie magát.
- És miért ide jöttünk? - kérdezte. Lanna arca hirtelen elkomorult.
- A lebegők azt mondták, hogy a Bölcs Szarvas eltűnt. Tondar egész hadsereget küldött ellene, és muszáj volt menekülnie. Ez nagy csapás egész Mendeországnak, ezért is terjedt el olyan gyorsan a híre. De a Bölcs Szarvas előre tudta, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, ezért küldött minket ide. Neked ugyanis, Kalen, mindenképp találkoznod kell vele, mielőtt megküzdesz Tondarnal.
     Kalen kezdte elveszíteni a fonalat.
- Nem értem, hogy függ össze ez azzal, hogy itt vagyunk, a világ végén. Talán a Bölcs Szarvas is itt van?
- Nem. De hallgasd meg, hogy folytatódik a vers, amit megtanított nekem: "A Sötét és Végenincs Fenyves mélyén vár a kút, benne a Bajnoké a kő, hogy mutassa, melyik a helyes út." - Lanna csilingelő hangja most is ünnepélyessé változott.
     Kalen most már egyáltalán nem értett semmit.
- Milyen kútról és kőről van szó? - kérdezte tanácstalanul.
- A kút az erdő legveszélyesebb és legzordabb pontján áll. Azt mesélik róla, hogy átjáró egy másik világba, ahol nem él semmi, ami gonosz. De van egy másik monda is, az igazság kövéről, amelyet a kút falába illesztettek. Az igazság köve eredetileg nem oda tartozott. Az iránytűhöz tartozik a Rejtélyek Szigetén. Vende mesélt neked erről a helyről? - kérdezte Lanna.
- Igen. - Kalen kotorászni kezdett emlékezetében a történet után. - Azt mondta, régóta senki sem közelítette meg, mert veszedelmes vidék. A folyó felett állandó köd ül, és még a kikötőt is lehetetlen megtalálni.
- Így van - bólogatott Lanna. - Amikor Tondar hatalomra került, az anyukám és a többi tündér varázslatokat mondtak a szigetre és környékére, hogy senki se közelíthesse meg. Mert a Szigeten van az iránytű, amely addig bárkinek, ha tanácsra volt szüksége, megmutatta, hol tartózkodik éppen a Bölcs Szarvas. Ám anyukám attól félt, ha ez így marad, Tondar katonái is megtalálhatják őt, ezért megnehezítették az odajutást. És kivették az igazság kövét az iránytű talapzatából, és idehozták a Fenyvesbe. Ezt anyukám csak nekem árulta el, hogy idehozhassam Mendeország Bajnokát - mondta Lanna. - Most már érted, Kalen?
- Azt hiszem, igen. Elmegyünk a kúthoz az igazság kövéért, aztán elvisszük a Rejtélyek Szigetére, és visszaillesztjük az iránytűbe, hogy lássuk, merre jár a Bölcs Szarvas - összegezte a kislány szavait Kalen.
- Látod, nem is vagy olyan buta - nevetett Lanna.
- Van egy kis gond... - mondta Kalen elsápadó arccal, amikor észrevette a feléjük tartó veszedelmet. - Nem szeretnék gyávának tűnni, de egy hatalmas farkas vicsorog ránk a hátad mögül - megremegett a hangja. Lanna lassan hátrafordult.
     Az ezüstszürke bundájú ragadozó valóban vicsorgott és morgott. Kalen ereiben megfagyott a vér, de Lanna hátat fordított a farkasnak, és a Kalen mögötti fák közé fúrta a tekintetét.
- Mit csinálsz, Lanna? - kérdezte idegesen Kalen, amikor Lanna megragadta a karját, és vonszolni kezdte őt a farkas felé.
- Tondar vadászai vannak a fák közt. A farkas a barátunk, azért jött, hogy megvédjen.
- Így néz ki egy farkas, ha meg akar védeni? - kérdezte kételkedve Kalen, aki csak az állat tátott pofáját és éles fogait látta.
- Kalen, nézz hátra! Ott az ellenség!
     A fiú hátrapillantott a válla felett. Vadászok rohantak utánuk, arcukat színes tintával készült rajzok takarták, amelyek ijesztő ábrázatot kölcsönöztek nekik. A vadászok mellett ugyanolyan szürke bundájú farkasok is üldözték kettejüket, mint amelyik Lanna szerint segítő szándékkal érkezett.
- Honnan tudod, hogy ő jó? Pont úgy néz ki, mint akik kergetnek.
- Csak tudom - vágta rá Lanna. Kalen már megtanulta, hogy ne mondjon ellent egy tündérlánynak.
- Futás! - kiáltott rá Lanna a magányos farkasra, amely abban a pillanatban vakítóan fehér bundájúvá változott.
     Rohanni kezdtek, ők ketten és a nyomukban a farkas. Üldözőik lépteinek zaja, és a többi farkas üvöltése percről percre növelte bennük a rettegést. Lanna fel-felreppent egy-egy nagyobb kő, vagy az úton keresztben álló ágak, kidőlt fák elől, ám Kalen sokszor megbotlott, és kevésen múlt, hogy nem esett el. Tudta, ha egyetlen egyszer is hasra esik, nem menekülhet meg, mert a távolság köztük és a támadóik között egyre csökkent. Végül a kimázolt arcú vadászok és a farkasok körbevették őket, de Kalen ekkor már nem tudott gondolkodni, csak futott és futott, ahogy a lába bírta.

     Váratlanul egy nyílvessző suhant el mellette.
- Ajjaj! - kiáltott fel ijedten a kisfiú.
- Megint itt van az a bagoly! - jajdult fel Lanna, és egy előttük magasodó fenyőfára mutatott.
     Kalen csak egy pillanatra nézett oda, mert közben éles sziklákat kellett kerülgetnie. Egy ideje már felfelé haladtak a hegyen, és körülöttük barlangok és hasadékok tátongtak.
     Az őket kísérő farkas átvette a vezetésüket, és váratlanul irányt váltott: eltűnt az egyik hasadék nyílásában. Lanna habozás nélkül utána mászott. Kalen hátranézett: néhány nagyobb szikla éppen eltakarta őket az üldözőik elől. Ő is követte Lannát, és kúszni kezdett befelé a barlangban.
     Nagyjából egy percen keresztül hason csúszva mászott, aztán egy tágasabb földalatti terembe ért, ahová egy résen át beszűrődött a holdfény. A fénycsík megvilágításában Kalen megpillantotta Lannát, aki a farkas fejét simogatta.
- Megmentettél minket! - mondta neki a tündérlány hálásan.
- Még nem vagyunk biztonságban - jegyezte meg Kalen. - A vadászok nem látták, merre tűntünk el, de a farkasok kiszagolhatják.
     A farkas ránézett, és úgy tűnt, mintha bólintott volna, aztán továbbindult a barlang belseje felé. Amint újból lehasaltak, és könyöküket és térdüket használva kúsztak előre a hideg, nyálkás kövön, teljes sötétség vette körül őket. Szűk átjárók és kisebb-nagyobb termek váltogatták egymást, Lanna pedig időnként ragyogó fénygolyókat varázsolt elő, hogy körülnézhessenek. Itt-ott kis pocsolyákat és nagyobb tavacskákat kellett kikerülniük. Az egyedüli zajt az ő lélegzésük, mozgásuk és a csepegő víz hangjai jelentették.
     Kalen elfáradt, az ijedtség majd a menekülés túl sok erejét emésztette fel. Szívesen megállt volna egy kicsit, és már majdnem hangosan ki is mondta kívánságát, amikor távolról kaparászó hangok ütötték meg a fülét. Pontosan olyan hangok, mint amilyenek az őket vezető farkastól is származtak útközben.
     Lanna ijedten pislogott hátra.
- Üldöznek minket - suttogta.
     Ismét egy nagyobb terembe értek, ám a farkas itt nem indult tovább. Megállt, és a fogait vicsorgatva nézett visszafelé oda, ahonnét érkeztek.
- Mit tegyünk most, farkas? - kérdezte tőle Lanna.
     Kalen körbebotorkált, hogy továbbjutásuk lehetőségét kutassa, ám a sötétség itt olyan mély volt, hogy csak tapogatózhatott, és nem látott semmit, még körvonalakat sem.
- Lanna, segíts, fényre van szükségem! - kérte a tündér kislányt.
- Tovább kell mennünk - győzködte közben a kislány a lecövekelt farkast, és kezének egy intő mozdulatával elővarázsolta a fehéren fénylő gömböket.
- Köszi, Lanna! - mondta Kalen, és körbepillantott. A fénygolyók eddig ugyanúgy viselkedtek minden teremben: összevissza úsztak a levegőben. Most azonban különös dolog történt. A fénygömbök egy csoportba tömörültek, és egy nagyon szűk átjáró előtt kezdtek lebegni. Kalen bedugta a fejét a nyílásba, és látta, hogy az átjáróból víz folydogált a szomszédos terem alját elfoglaló tóba.
- Lanna, mit jelent ez? - kérdezte meglepetten Kalen.
     A kaparászó hangok már egészen közelről hallatszottak, nem sok idejük maradt hát, hogy elmeneküljenek. Sajnos azonban Kalen úgy látta, hogy az egyetlen továbbvezető út az, ahonnét a víz a tóba folyt.
- Mit jelent ez, farkas? - továbbította a kérdést Lanna a kitartóan vicsorgó, harcra kész állatnak. - Nem tudom, Kalen - mondta végül a kislány. - Azt hiszem, a farkasunk arra készül, hogy feltartóztassa az üldözőinket.
- De ők túlerőben vannak! Meg fogják sebesíteni, talán meg is ölik! - kiáltott fel Kalen.
- Nekünk viszont tovább kell mennünk - jelentette ki Lanna. - Azt akarja, hogy továbbmenjünk - mondta. A farkas valóban a fejével bökdöste a kislányt a terem hátsó része és a lebegő fénygolyók felé.
- Ő mentett meg minket! Én harcolni fogok mellette! - emelte fel kardját komoran, de határozottan Kalen.
- Nem lehet - rázta meg a fejét könnyes szemmel Lanna, és újból meg szerette volna simogatni a farkast. Az állat azonban elhúzódott, és rámordult a tündérkislányra.
- Miért hoztál ide minket? - nézett a farkasra sírásra görbülő szájjal Lanna.
     Kalen eközben már nem tudott rájuk figyelni, mert újabb meglepő dolog történt. Amikor előhúzta kardját, az addig egy helyben lebegő fénygolyók elmozdultak, és a kard köré gyűltek. A kard ekkor kiröppent Kalen markából, és a fénygolyók hálójában eltűnt az átjáróban.
- Lanna, láttad ezt? - kérdezte elámulva. - A kardom!
     A tündérlány maga is csodálkozva bámult az eltűnt fegyver után.
- Utána kell mennünk! - döntött végül, és hátrébb lépett, eltávolodva a farkastól. - Remélem, tudod, mit tettél. Vigyázz magadra, és ne hagyd, hogy bántsanak, jó? - pityeregte búcsúzóul az állatnak.
     Kalen odalépett hozzá, egy felnőttes mozdulattal átkarolta Lanna vállát, és tolni kezdte őt az átjáró felé.
- Vende királyfi nevében csatába szólítalak téged Tondar várához! Amikor mindannyiunk útja véget ér, találkozzunk az utolsó ütközetben! - Kalen egy sokkal idősebb emberhez illő komolysággal és méltósággal mondta a farkasnak, aki mellső lábait előrenyújtva meghajolt a kisfiú előtt. Kalent is meghatotta bundás kísérőjük önfeláldozása, és hangja megbicsaklott, ahogy sürgetni kezdte Lannát: - Gyerünk! Mindjárt ideérnek!
     Lanna bemászott a keskeny alagútba, amelynek aljára víz folydogált egy repedésből. Ide a nagy testű farkas valóban nem követhette volna őket. Olyan gyorsan haladtak, amennyire csak tudtak. Nem szerették volna, hogy barátjuk és a többi farkas összecsapásának hangjai eljussanak hozzájuk. Túl nehéz lett volna megállniuk, hogy visszaforduljanak, és megpróbálják megmenteni újonnan szerzett, és már el is vesztett barátjukat.
     Hamarosan egy másik tó partján találták magukat. A tó felszíne ezüstösen fénylett: megvilágították a csillagok és a hold. Ez pedig azért volt lehetséges, mert a tó felett a sziklába szabályos kerek vájatot vágtak a felszínig.
     A fénygolyók és közöttük a kard a vízfelszín felett lebegett, pengéje pedig felfelé mutatott, akárcsak egy útjelző.
- Kalen, ez egy kút! - Lanna lenyűgözve bámult felfelé. - A farkas nem véletlenül vezetett ide minket. Ez a kút, ahová az Igazság Kövét elrejtették!
     Kalen is megbabonázva figyelt valamit, ám ő nem a kutat, hanem a tavat a lábuk előtt. Úgy érezte, bele kell sétálnia a vízbe. Elfelejtette, hogy már csuromvizes, és didereg, és csak arra tudott gondolni, hogy a hűs, tiszta víz várja őt. Alá kell merülnie, és hagyni, hogy a tó elnyelje, és befogadja víz alatti világába. A legbékésebb és legszebb világba, ahol az apukájával barangolhat az erdőben, és este az anyukája meleg vacsorával várja őket. Egy olyan világba, ahol bemutathatja Vendét a szüleinek, és ahol senkit sem fenyeget a gonosz.
- Kalen, mi ütött beléd? - kérdezte megrémülve Lanna, amikor a fiú nem nézett rá, és úgy tűnt, nem is hallja, hogy hozzá beszél.
     Kalen belelépett a vízbe a keskeny sziklapárkányról, amelyen álltak. Lanna megpróbálta visszahúzni, de a kisfiú ellökte a karját. Lanna csak Kalen lepkehálóját tudta megszerezni, amely kilógott a fiú tarisznyájából. A következő pillanatban Kalen elmerült a tóban.
     Lanna felsikoltott, és az egyetlen dolgot tette, ami az eszébe jutott. A vízbe merítette a lepkehálót, mintha Kalent próbálná kihalászni vele, majd húzni kezdte kifelé a vízből. Varázslatos módon nem érezte, hogy mekkora súlyt húzott a partra. A tetőtől talpig elázott, köhögő-prüszkölő Kalent rángatta ki a sziklára.
- Mi történt? - kérdezte Kalen, és tüsszögni kezdett.
- Hmm... azt hiszem, megbűvölt a tó... - válaszolta Lanna, aki nagyon-nagyon megkönnyebbültnek tűnt. - Rám nem hat a bűbáj, mert tündér vagyok, de nem tudtál ellenállni neki.
- Nem emlékszem, hogy kerültem a vízbe - mondta Kalen. Még sosem bűvölték meg, és nem volt jó érzés, hogy tehetetlen az ilyesféle varázslatok ellen. Szerencse, hogy Lanna megmentette. Mielőtt azonban megköszönhette volna neki, a kislány kezdett beszélni:
- Gyorsan ki kell jutnunk innen! - szögezte le Lanna. - Az Igazság Kövét a kút falában fogjuk megtalálni. Óriási szerencse, hogy a farkas ide vezetett minket. Magunktól hetekig is kereshettük volna a Sötét és Végenincs Fenyvesben kóborolva.
- Hogyan fogunk itt feljutni? - kérdezte Kalen.
- Én természetesen repülni fogok. Te pedig... - gondolkozott el Lanna - fogd meg a kardot!
- Miért? - csodálkozott Kalen, de követte az utasítást. Nem szeretett volna akadékoskodni, és tovább hátráltatni a kijutásukat a barlangból. Felugrott, és megragadta a tó felett lebegő kard markolatát. Nagy rántást érzett, és a kardot fogva repülni kezdett felfelé. A fénygolyók a fegyver és őkörülötte repkedtek.
- Reméltem, hogy valami ilyesmi fog történni - nevetett Lanna, és apró szárnyaival ő is felreppent a levegőbe. Kalen egyenesen haladt felfelé a kútban, alig volt ideje közben az Igazság Kövét keresnie. Ám, mint kiderült, erre nem is volt szükség. A repülés hirtelen abbamaradt, és Kalen orra előtt ott tündökölt egy jókora zöld kő.
- Egy smaragd - suttogta izgatottan Lanna, aki ekkor ért oda mellé. - Húzd ki a falból! - tanácsolta Kalennek. A kisfiú megpróbálta, de a kő meg sem mozdult.
- Segíts! - kérte Lannát.
     Abban a pillanatban, hogy a kislány és az keze egyszerre ért a kőhöz, az megmozdult, és kicsusszant a falból. Gyönyörködve nézték a hatalmas drágakövet.
- Biztosították, hogy csak Mendeország bajnoka szerezhesse meg a Követ. Kellett hozzá egy tündér érintése is, hiszen a tündérek sosem segítenének egy ártó szándékú lényt - magyarázta Lanna.
- Szóval most már szerinted is én vagyok Mendeország Bajnoka? - kérdezte félénk mosollyal Kalen.
     Lanna csak visszamosolygott rá, de nem mondott semmit. Kalen úgy érezte, a tündérlány ettől csak még szebbnek és okosabbnak tűnik. Bezzeg ha ő vigyorgott volna egy szó nélkül, egy idő után irtó butának érezte volna magát. Kalen úgy érezte, ráakadt egy újabb fontos különbségre fiúk és lányok között.
     Aztán egy szempillantás múlva a kard kirántotta őt a kútból, és Kalen a hideg földön landolt.