- Megütötted magad? - érdeklődött kedvesen Lanna, aki kecsesen leereszkedett a kút pereme mellett.
     Kalen nyögdécselve feltápászkodott.
- Kutya bajom - legyintett, és felemelte nyitott tenyerén a smaragdot. - Ez hatalmas!
- És csodaszép! - csicseregte Lanna, és elragadtatásában összecsapta a tenyerét. - Azt hiszem, a lepkehálóba kellene tekerned, és úgy tenni a tarisznyádba. Abban a hálóban nagyobb biztonságban lesz, mint bárhol Mendeországban. Gyanítom, hogy más bűbájos képességeket is kapott, amikor véletlenül beleesett a Varázs Tavába, mint hogy bármekkora súlyt fel lehet vele emelni.
     Kalen mindenféle megjegyzés nélkül követte a javaslatot, és a smaragdot a hálóba csavarva süllyesztette tarisznyája mélyére. Hiába sikerült teljesíteniük egy fontos feladatot, most, hogy elmúlt a közvetlen veszély, nem érzett büszkeséget. Nem tudta pontosan megfogalmazni, mi bántja. Talán az, hogy mindig akad egy kísérője vagy segítője, aki mutatja neki a helyes utat, és megoldja helyette a feladatokat, ő pedig csak sodródik, ahogy a lovak, a lebegők, a farkas és Lanna ide-oda terelik. Ez pedig nem méltó valakihez, akinek le kell győznie egy gonosz uralkodót egy hatalmas, őrzött várban.
     Kalen felsóhajtott, aztán szétnézett a kút környékén. A Sötét és Végenincs Fenyves legmélyén lehettek, a legsötétebbnek és legvégtelenebbnek tűnő részén. Keleten már pirkadt, a fiú ennyit tudott megállapítani, és pillanatnyilag ez volt az egyetlen dolog, aminek örülni tudott. Nappal kevésbé lehet félelmetes ezen a helyen kutyagolni.
- Szerinted a farkas jól van? - szólalt meg félénken Lanna, és belebámult a kútba.
- Szerintem még találkozunk vele - biztatta őt Kalen. - Megmentette az életünket, és segített, hogy teljesítsük a következő feladatunkat. Ha ezért el kellett pusztulnia, akkor a Bölcs Szarvas ugyancsak szégyellheti magát!
- Ne beszélj így róla! - csattant fel Lanna váratlan hévvel. - Honnan veszed, hogy ő küldte ide a farkast?
- Mert a Bölcs Szarvas látó, ismeri a jelent és a jövőt, ahogy Vende mondta. És minket is ő irányít. Kíváncsi lennék, vajon rá számíthatunk-e majd a nagy csatában! - Kalen maga sem tudta, honnét támadt benne ez a nagy harag Mendeország bölcse ellen. Éhes volt, fázott és aludni szeretett volna, és megnyugtatni az anyukáját, hogy nincs semmi baj, ne aggódjon érte.
- Kalen! Ne beszélj olyan dolgokról, amiket nem értesz! Nem tartozol ide, nem ismered Mendeország törvényeit! - fortyant fel Lanna.
     Kalen megbántottan nézett rá, de azonnal el is fordította a fejét, és szó nélkül elindult az erdőben. Tudjátok, Kalen és Lanna már igazán barátok voltak, de a félelem és a fáradtság még a legjobb barátok közt is hozhat rossz időket, és amikor már dühösek vagyunk, nem látunk tisztán, és sokszor megbántjuk a másikat. Ám nincs semmi baj, ha a harag elmúltával képesek vagyunk bocsánatot kérni. Azt kérdezitek, hogy ki kérjen először bocsánatot? Nem számít, mert ahogy kimondjátok, hogy sajnálom, egy igaz barát már nem is emlékszik a veszekedésre.
- Várj! - futott utána Lanna. - Ne haragudj, Kalen, persze, hogy ide tartozol! Anyukám küldött ide téged - emlékeztette magát a kislány.
     Kalen megtorpant. Arcáról rögvest eltűnt a zord kifejezés, visszafordult, és szomorkásan jegyezte meg:
- Nagyon éhes vagyok.
- Ó! - Lanna élelem után kutatva nézett szét a hajnali derengésben. - Talán nem kockáztatunk sokat, ha rakunk egy kis tüzet, és megsütünk neked néhány gombát - állapította meg.
- Te tudod, melyik gomba az ehető, és melyik mérgező? - kérdezte Kalen.
- Persze - vágta rá a kislány. - Az összes növényt és állatot ismerem.
     Kisvártatva egy aprócska tábortűz mellett kuporogtak, és Kalen mohón falatozta a Lanna által gyűjtött gombákat.
- Sajnálom, amit a Bölcs Szarvasról mondtam - szólalt meg Kalen, miután az utolsó falatot is lenyelte. - Remélem, nemsokára találkozni fogunk vele.
- Biztosan fogunk - ígérte neki Lanna.
- És most merre menjünk tovább? - kérdezte Kalen. - Hogy szól tovább a vers?
- "Ha a Kő már a Bajnoké, evezzetek a folyón lefelé! Haladjatok át a zuhatagon, azután új barátokat és ajándékot kaptok!" - válaszolt Lanna, aki amíg Kalen evett, a smaragdot nézegette a tenyerében.
- Ez egészen jól hangzik - jegyezte meg megkönnyebbülten Kalen.
- Kivéve a zuhatagos részt - mutatott rá Lanna. - És azt, hogy fogalmam sincs, merre van a folyó.
     Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, a smaragd megmozdult a kezében. Lanna utánakapott, és megpróbálta magához szorítani a menekülni igyekvő drágakövet.
- Várj! - szólt rá Kalen.
- Mire várjak? - kérdezte Lanna mérgesen. - Fogalmam sincs, mi ütött ebben a kőbe!
- Azt mondtad, hogy ez a smaragd kell ahhoz, hogy működjön az iránytű, amelyik megmutatja, merre jár a Bölcs Szarvas - idézte fel egy korábbi beszélgetésüket Kalen.
- Igen, de... - szakította félbe Lanna, majd hirtelen az ő szeme is felcsillant. - Milyen okos vagy! - szaladt ki a száján a dicséret, amitől mindketten elpirultak.
- A smaragd akkor mozdult meg, amikor azt mondtad, nem tudod, merre van a folyó. És ha a Bölcs Szarvas látó, akkor előre tudta, hogy szükségünk lesz a kő varázserejére. Vagyis, hogy csak arra lesz szükségünk - vakarta meg a fejét Kalen, összezavarodva a sok töprengéstől.
- Kezdesz úgy gondolkodni, mint egy mendeországi - jegyezte meg Lanna, majd mielőtt Kalen büszkének érezhette volna magát, hozzátette: - Már ideje volt.
- Akkor hagyd a kőnek, hogy vezessen minket! - figyelmeztette Kalen Lannát.
     A lány kinyitotta tenyerét, és arra indult, amerre a smaragd elmozdult rajta. Hosszú túra várt rájuk, és Kalen folyamatosan körbe-körbe lesett, hogy ellenőrizze, nem veszik-e őket ismét üldözőbe az ordas vadászok. Ám a lassan vánszorgó órák alatt nemhogy farkasokkal, de egy teremtett lélekkel sem találkoztak. A fenyvest félhomály uralta még a déli órákban is. Az erdő élettelenségére azonban nem ez volt a magyarázat. Hogy mi, azt Kalen csak később tudta meg, de annyit elárulhatok nektek, hogy a smaragdnak több különleges tulajdonsága is volt.
     A séta délután kezdett nagyon kimerítővé és unalmassá válni. Ha pedig valaki unatkozik, és a tetejébe még újfent kezd megéhezni, akkor a gondolatai korántsem lesznek derűsek. Kalennek pedig nemcsak a gyomra korgott, de szomjas is volt. Lanna nem szólalt meg már jó ideje, és ahogy a smaragd útmutatását követve haladt elől, úgy tűnt, teljesen lekötötték a gondolatai.
     Kalennek eszébe jutott Vende, és rögtön el is szégyellte magát. Mióta elkezdődtek a kalandjaik, jóformán el is felejtette, hogy miért is van itt. Vende, a legjobb barátja, valahol pont az ellenkező irányban, az ország másik végén raboskodik, miközben ők egy mondóka alapján keresztül-kasul átszelik a vidéket.
- Lanna - törte meg a csendet Kalen -, szerinted a smaragd máshová is elvezethetne minket? Úgy értem, akárhová, még Vendéhez is?
     Lanna megtorpant, mire a smaragd leszánkázott a tenyeréről, és a levegőben haladt tovább. A kislány gyorsan utánakapott, és csak azután válaszolt:
- Nem tudom. De még ha el is juthatnánk vele oda, akkor is ezt az utat kell követnünk. Ahogy a versben is áll. Ez a helyes út, amelyik végül Vende királyfihoz is el fog vezetni - ígérte.
- És ha későn érünk oda? Ha addigra a gonosz Tondar király megkínozza, vagy valami még szörnyűbbet tesz vele? - kérdezte Kalen.
- És ha most a smaragd elvezetne Vende börtönéhez, mit tennél? - kérdezett vissza Lanna. Ő is fáradtnak tűnt, pedig nem lehetett sem éhes, sem szomjas. De biztosan nagyon szeretett volna már újra találkozni az anyukájával, Miriannal. Lehet, hogy Lanna is szívesen kipróbálta volna, hogy máshová is mutatja-e az utat a kő, amelyet egész nap a tenyerében hordozott - gondolta Kalen.
- Nem tudom, hogy mit tennénk - ismerte el aztán.
- Nem az időt fecséreljük ezzel az úttal, hidd el! - nyugtatgatta őt Lanna. - Bíznod kell a Bölcs Szarvasban, hogy megmenthesd Vende királyfit! Azok, akik még élnek Tondar ellenségei közül, mindenfelé bujdosnak, és várnak a jelre, hogy összegyűljenek, és megostromolják Tondar várát. Ha felkészített téged, a Bölcs Szarvas tudni fogja, hogyan hívhat csatába mindenkit - szónokolt Lanna.
     Kalen igyekezett hinni neki, és továbbloholt a kislány nyomában. A délután második felében érték el a folyót. A smaragd varázsereje még arra is kiterjedt, hogy a folyó egy olyan részéhez vezesse őket, ahol rövid keresgélés után találtak egy csónakot.
- Te eveztél már, Kalen? - kérdezte elbizonytalanodva Lanna, amikor kezébe vett egy lapátot.
- Rengetegszer - bólintott vidoran Kalen, és gyakorlott mozdulatokkal kezdte eloldozni a csónakot a fától, amelyhez kikötötték. Tündér útitársa tanácstalan ábrázata láttán megértette, hogy ez végre az ő terepe. Bebizonyíthatja, hogy nem teljesen reménytelen alak, aki magától semmit sem tud megcsinálni. - Apukámmal sokszor csónakáztunk otthon a folyón.
- De jó! - mondta Lanna megnyugodva. - Azt hiszem, most újra eltehetjük a smaragdot a lepkehálóba - fűzte hozzá.
     Néhány perc múlva már a folyón csurogtak lefelé. Kalen lelkesen, éhséget feledve, szomját folyóvízzel csillapítva evezett, és közben az apukájáról mesélt Lannának. A kislány figyelmesen hallgatta, és Kalen néha egy kis szomorúságot vett észre a szemében. Óvatosan megkérdezte tőle:
- És a te apukád merre van, Lanna?
- Az Ezer Szépség Földjén - felelte búsan a tündér kislány. - Tudod, az a tündérek búcsújának helye. Ha valaki közülünk halálosan megsebesül, vagy valami belülről emészti fel, esetleg már nagyon, de tényleg nagyon öreg, akkor az Ezer Szépség Földjére kell távoznia. Ha ott meggyógyul, vagy rejtélyes módon megfiatalodik, akkor visszatérhet Mendeországba. Ám ha többé nem látjuk, az azt jelenti, hogy messzebb távozott, egy másik helyre, Mendeország határain túl. Apukám abban a csatában sérült meg, amelyikben megpróbálták feltartóztatni Tondart és a hadseregét az északkeleti határon. Nem tért vissza már hosszú, hosszú hetek óta az Ezer Szépség Földjéről, és anyukám azt mondta, már nem is fog. Sok tündér hagyta el Mendeországot, mióta Tondar hajtóvadászatot indított ellenünk, és csak kevesen tértek vissza közülük, akik most is bujdosnak. De a Bölcs Szarvas azt ígérte nekem, hogy ha elvezetem hozzá a Bajnokot, választ kaphatok a kérdésemre. Megtudhatom, hol van az apukám.
- Mit gondolsz, Lanna, a Bölcs Szarvas azt is tudhatja, hogy az én apukám merre van? - kérdezte bizonytalanul Kalen.
- Nem tudom. Talán a képességei csak Mendeországban működnek - válaszolta Lanna.
- De Mirian tündér is képes volt varázsolni az én világomban - vetette ellen Kalen.
- Ha az anyukám varázslata működött ott, lehet, hogy a Bölcs Szarvasé is fog - ismerte el Lanna. - Remélem, nemsokára megkérdezhetjük tőle.
     Egy darabig egyikük sem szólalt meg. Kalen kezdett elfáradni, és evezőcsapásai megritkultak, hagyta, hogy a folyó lassan sodorja őket úti céljuk felé. Az éhség egyre jobban gyötörte, és végül kénytelen volt megkérni Lannát, hogy kössenek ki egy időre, amíg ennivalót keres magának. A folyó továbbra is a hegyek között haladt, de a Sötét és Végenincs Fenyvest már maguk mögött hagyták. A táj itt barátságosabb volt, tölgyesek és bükkösök zöldelltek körülöttük. Mondanom sem kell, hogy a Mendeországi tölgyfák és bükkfák mennyivel magasabbak és terebélyesebbek voltak, mint amiket mi ismerünk. És a bükkfáknak akadt még egy különleges tulajdonságuk: makkjuk finom csemegének bizonyult.
- Kalen, mit csinálsz? - kérdezte Lanna, amikor a fiú a talajt fürkészve, görnyedt háttal keresgélt az erdőben. - Nézd ezt a rengeteg makkot! - mutatott a fára, és felreppent, hogy leszedjen egy maréknyit belőlük.
- De hát a makkot nem lehet megenni! - rázta a fejét Kalen.
- Nálatok talán nem, de itt ez mindenki kedvence! Kóstold csak meg! - noszogatta Lanna a fiút.
     Kalent ez nem győzte meg teljesen, de elvett egy makkot Lanna tenyeréről, és óvatosan beleharapott.
- Ez nagyon finom! - mondta áhítattal (és tele szájjal) a következő pillanatban. A makknak olyan íze volt mint a legfinomabb mogyorónak, vagy diónak, és a belseje szinte szétomlott a szájában. Nem is tudta semmilyen általa ismert ízhez hasonlítani.
- Töltsük meg a tarisznyádat vele, aztán induljunk tovább! - javasolta Lanna.
     Kisvártatva ismét a folyón csordogáltak lefelé. A makk-csemege egy időre visszaadta Kalen lendületét az evezésben, ám mire sötétedni kezdett, a fiú már alig érezte a karját, minden csapás izzó fájdalommal járt. Amikor ezt Lanna észrevette, egyszerűen kivette Kalen kezéből az evezőt:
- Mutasd meg nekem, hogyan kell használni, aztán nyugodtan aludj egy kicsit.
     Kalen először tiltakozni szeretett volna, aztán a tündérlány határozottsága láttán megkönnyebbülten bólintott. Talán keményebbnek kellett volna lennie - gondolta magában először -, és nem lett volna szabad hagynia, hogy egy lány dolgozzon helyette. Aztán hirtelen nevetni szeretett volna magán, hiszen Lanna eddig is sokszor rátermettebbnek bizonyult nála. Kalen nem is tudta, hogy ezzel a felismeréssel történetünk egyik legérettebb szereplőjévé vált. És minden bizonnyal évekkel megelőzte azokat a fiúkat, akiket a saját világában ismert. Ők vagy féltek a lányoktól, vagy bőgőmasinának tartották őket. Kalen azonban boldog volt, hogy ilyen talpraesett útitársa van.
- Rendben. Köszi, Lanna - mondta.
     Alig negyedórával később már Lanna evezett egyedül, Kalen pedig összekuporodott a csónak másik végében.
- Mikor érjük majd el a zuhatagot? Nem lenne jobb, ha éjszakára kikötnénk valahol? - kérdezte álmosan.
- Remélem, hogy nem kell megállnunk, amíg túljutunk a zuhatagon - mondta Lanna. - Minél előbb eljutunk a Rejtélyek Szigetére, és beleillesztjük a smaragdot az iránytűbe, annál hamarabb találkozunk a Bölcs Szarvassal, és menthetjük meg Vende királyfit.
- Akkor ébressz fel, ha közelednénk a zuhataghoz - kérte Kalen. Lanna bólintott. A fiút, dacára annak, hogy nem szilárd talajon feküdt, szinte azonnal elnyomta az álom.
     Arra ébredt, hogy valami nagyon nincs rendjén. A csónak ide-oda rángatózott, és sokkal gyorsabban sodródott lefelé, mint amikor Lanna elkezdett evezni. Kinyitotta a szemét, és abban a pillanatban átjárta a rémület: a tündérlány nem volt a csónakban.
- Lanna! - kiáltott fel.
- Itt vagyok! - szólalt meg egy hang mögötte. Kalen hátrafordult: Lanna két kézzel markolta a csónak szélét, szárnyai elképesztő gyorsasággal csapkodtak. Láthatóan megpróbálta kihúzni a csónakot a partra, mielőtt elérik a zuhatagot.
- Ez egy kicsit veszélyesebb, mint gondoltam - mutatott előre. Még éjszaka volt, de a csillagok fénye is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Kalen lássa, mi vár rájuk, ha nem tudnak kijutni a partra: óriási zuhanás. Egyre gyorsabban siklottak a folyón, és Lanna csak rángatni tudta a lélekvesztőjüket. Kalen szíve olyan sebesen vert, mint még soha. Megragadta az evezőt, és kétségbeesetten csapkodta vele a vizet, de ahogy Lanna, úgy ő sem volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze az áramlást, ami makacsul vitte őket a zuhatag felé.
- Kalen, vedd fel a tarisznyádat, és fogd meg a kezem! - mondta végül Lanna, fél kezével eleresztve a csónak szélét.
- Mi... miért? - kérdezte Kalen. Lannának nem maradt ideje válaszolni. A csónak alól hirtelen, egy pillanatra eltűnt a víz. Harminc méternyi mélység nyílt meg alattuk, majd a zuhatag lerántotta a csónakot.
     Lanna megragadta Kalen kezét. A szárnyai azonban még gyengék voltak ahhoz, hogy még valaki súlyát elbírják, így együtt kezdtek zuhanni. Lannának ahhoz maradt csak ereje, hogy a part felé tegyen néhány szárnycsapást, és lelassítsa az esésüket.
     Kalen utolsó emléke az volt, hogy arccal előre a földbe csapódik.